A nép ópiuma?

/ 2014.12.17., szerda 16:07 /

Merrefelé él a világon a legtöbb buddhista? Hol épül évente a legtöbb templom? Melyik országban lesz egy-két évtized múlva a legtöbb keresztény? Valószínűleg kevesen sejtik, hogy a válasz mindegyik kérdésre: Kína. Az ateista kommunista párt vezette országban a vallások új virágkorukat élik, ugyanakkor továbbra sem életbiztosítás valamely hívő közösség tagjának lenni.

A kelet-kínai Vencsou városában egész évben tartott a kampány az „illegális építmények” ellen, amelynek során többtucatnyi újonnan épült keresztény templomot ledózeroltak, és háromszáz keresztet elbontottak. A „Kelet Jeruzsálemének” is nevezett városban a rendőrség többször összecsapott a gyülekezőhelyeiket védő hívekkel, és sokan állítják: Mao Ce-tung óta nem volt ilyen keresztényüldözés Kínában. Mások azt kérdezik: hogy kerülhetett Vencsouba az a sok templom és kereszt?

A különféle emberi jogi jelentésekben Kína nem a vallásszabadság mintaországaként szokott szerepelni. A tibeti buddhisták megpróbáltatásai állandó témát adnak a kínai eseményeket árgus szemekkel figyelő aktivistáknak, a muszlim ujgurok pedig terrorcselekményekkel szokták felhívni a figyelmet elnyomatásukra. Sokat hallhatunk a Falun kung nevű szinkretista szekta megpróbáltatásairól, és a keresztény szervezetek is időről időre felszólalnak kínai testvéreik érdekében. Az országot vezető Kínai Kommunista Párt hivatalosan ateista, így természetesnek is vehető, ha fellép a vallások ellen. A helyzet azonban bonyolultabb annál, mint hogy általános vallásüldözésről beszéljünk, különösen annak fényében, hogy az utóbbi három évtized Kínájában óriási vallási reneszánsz zajlik.

Megszámlálhatatlanul

Kína valaha a vallást legjobban üldöző országok közé tartozott. Az 1960–70- es évek „kulturális forradalma” alatt a vallásos életet felszámolták, még olyan kirakattemplomok sem működhettek, mint amilyeneket a mai Észak- Koreában mutogatnak a külföldieknek. A templomokat raktárrá alakították, a kegytárgyakat és szent iratokat megsemmisítették, a papokat, szerzeteseket pedig jó esetben vidéki kényszermunkára küldték (nem jó esetben agyonverték).

Amikor a Teng Hsziao-ping-féle új vezetés az 1970-es évek végétől újra engedélyezte a vallásgyakorlást, arra számított, hogy a munkatáborokból hazatért idős szerzeteseken kívül mást nem fognak érdekelni a túlvilági ügyek, ők meg nem sok vizet fognak zavarni. Kiderült azonban, hogy a vallások az üldöztetés alatt nemhogy nem gyengültek meg, hanem erősödtek: amint lehetett, az újjáépített templomokban tömegesen tűntek fel a hívek, köztük fiatalok is, és a papnak jelentkezőkből sem volt hiány. Mivel a ’80-as években a marxizmus–lenininizmus– maoizmus kipukkadásával ideológiai vákuum alakult ki az országban, s a társadalom nagy részét egyre inkább csak a pénz érdekelte, sok ember a vallások felé fordult.

A hívő kínaiak számáról nincsenek pontos nyilvános adatok, a népszámlálásoknál nem kérdeznek rá a vallásra, a közbiztonsági szervek vonatkozó aktái pedig titkosak. Nyilvános dokumentumokban az állami szervek százmillió körülire teszik a vallásos emberek számát, de egy néhány éve készített felmérés szerint a felnőtt lakosság 31 százaléka vallásos – ez több mint háromszázmillió ember, vagyis a hivatalos szám háromszorosa.

Pontos adatot mondani azért is nehéz, mert Kínában nehéz eldönteni, hogy valaki vallásos-e, vagy csak megszokásból, babonából követ bizonyos rítusokat, és sokszor az sem egyértelmű, hogy egy személy milyen vallású – ugyanaz az ember gond nélkül hihet egyszerre buddhista, taoista és különböző népi istenségekben. Annyi biztos, hogy bár a marxista ideológia szerint a vallások idővel maguktól el fognak halni, ez Kínában nem a közeljövőben várható: a vallásos emberek aránya 1949, a kommunisták hatalomra kerülése óta nem csökkent. Mao pedig, aki el akarta pusztítani a vallásokat, afféle népi istenség lett: a házi oltárokra időnként az ő képe is kikerül, a teherautósofőrök pedig bajtól óvó talizmánként aggatják a visszapillantóra.

Normális?

A kínai alkotmány elismeri a vallásszabadságot, s leszögezi, hogy az állam védelmezi a „normális” vallásgyakorlást, ugyanakkor megtiltja, hogy a vallási szervezetek „külföldi uralom” alatt álljanak. Utóbbi kitétel egyaránt érinti a dalai lámához hűséges tibeti buddhistákat, a külföldi muszlim szervezetekkel kapcsolatot tartó ujgurokat, a katolikusoknak a pápa fennhatóságát elfogadó részét, illetve az angolszász gyülekezetekhez kötődő protestánsokat – nekik elvileg meg kellene tagadniuk gyanús külföldi kapcsolataikat, nehogy felmerüljön, hogy idegen befolyás alatt állnak. A „normális” vallásgyakorlás gumikategória, melynek tartalma nincs meghatározva. Az állam öt vallást ismer el: a buddhizmust, a taoizmus, az iszlámot, a protestantizmust és a katolicizmust. Ennek az öt vallásnak megvan a maga öt „hazafias” – vagyis rendszerhű – szervezete, a gyülekezeteknek ezeknél kell regisztrálniuk magukat. E szervezetek az Országos Vallásügyi Hatóság – a mi rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatalunkhoz hasonló szerv – ellenőrzése alatt állnak. Ami ezeken a hivatalosan elismert közösségeken kívül zajlik, azt a helyi hivatalnokok könnyen minősíthetik „abnormálisnak”, vagyis üldözendőnek.

A valós helyzet bonyolult, mert mint Kínában az élet minden más területén, a vallások esetében is széles szürke zóna húzódik a legális és illegális tevékenység között, s az érintettek nagy része ebben a zónában mozog. Hogy mit üldöznek, mit tűrnek és mit támogatnak, az helységről helységre változik, az ottani viszonyoknak és a helyi pártvezetők hozzáállásának függvényében. A vencsoui keresztényellenes kampány például állítólag azzal kezdődött, hogy a tartományi párttitkár a városba látogatva sokallta az ott látott keresztek számát – ez után kezdték el a helyi hivatalnokok lebontatni az általuk korábban lazán eltűrt templomokat és a kereszteket, az építészeti szabályok megsértésére hivatkozva. Ha a párttitkár Audijának sofőrje egy kevesebb kereszttel szegélyezett útvonalat választ, akkor Vencsou keresztényei ma is háborgatás nélkül élnek.

Az se mindegy, hogy milyen vallás milyen követőiről van szó. A hívek, kolostorok, szerzetesek számát tekintve a legnépszerűbb a buddhizmus, azon belül is a han kínaiak által követett változata. Ezzel a hatóságoknak nincs különösebb gondjuk: a buddhizmus már-már őshonos vallás, a kínai híveket külföldi befolyás nem fenyegeti, és a buddhisták jellemzően lojális állampolgárok, akiknek karitatív szervezetei az állam válláról is jelentős terheket levesznek. Ráadásul Kínának afféle buddhista paradicsomként való beállításával a kormány a délkeleti-ázsiai szomszédok növekvő Kína-fóbiáját is enyhítheti, s a buddhista látványosságok turistacsalogatónak sem utolsók – így az állam anyagilag is támogat bizonyos buddhista vállalkozásokat, például a világ legnagyobb szobrának számító, 153 méteres lusani Buddha-szobor a helyi pártszervek részvételével épült alig egy évtizede. Ugyanígy nincs sok gondja a kormánynak a kínai anyanyelvű muszlimokkal, akik gyakorlatilag csak vallásukban különböznek a hanoktól. Az őshonos taoizmus sem okoz különösebb problémát; itt a fő gond az, hogy a vallás annyira össze van fonódva a különböző – hivatalosan „feudális babonának” tartott, ezért illegális – népi kultuszokkal, hogy nehéz megmondani, mikor lépik át a normalitás határát – a hivatalnokok az elmúlt időben ez ügyben meglehetősen megengedőek.

Más a helyzet a lámaista buddhista tibetiekkel és a muszlim ujgurokkal: számukra a vallás a nemzeti identitásuknak is fontos része, s egyes vallási intézményeik egyben a kínaiakkal szembeni ellenállásnak is bázisai – nem csoda, hogy Peking igyekszik a legszorosabb ellenőrzés alá vonni őket, ami persze csak még több ellenérzést szül. Mindez elsősorban nemzetiségi politikai és nemzetbiztonsági kérdés, nem a vallásügy hatásköre, de tény, hogy a macerás területeken a vallásszabadságot is erősen korlátozzák. Az ujgurok idei éve különösen nehéz volt, a megszaporodott véres támadások miatt májusban Peking egyéves hajtóvadászatot hirdetett a terroristák és az iszlám szélsőségesek ellen, mely sok helyütt a muszlimok rendes vallásgyakorlását is megnehezítette.

A katolikusokkal és protestánsokkal szemben a rendszer sokáig meglehetősen ellenséges volt, mivel a kommunisták szemében a keresztény térítés összekapcsolódott az imperialista nyomulással. Az 1950-es években a párt arra kényszerítette a keresztény közösségeket, hogy szakítsák meg külföldi kapcsolataikat. Ez a protestánsoknál viszonylag könnyen ment, de a katolikusok közül sokan nem voltak hajlandók megtagadni a pápát: ők életüket is kockáztatva titkokban tevékenykedtek tovább – így ma gyakorlatilag két katolikus egyház működik, egy pápahű föld alatti és egy Vatikántól független „hazafias”, s ezek csak az utóbbi években kezdtek közeledni egymáshoz.

Keresztény Kína

Az 1980-as években váratlan fejleménynek lehettünk tanúi: az addig legfeljebb néhány millió embert érintő kereszténység – különösen a protestantizmus – villámgyorsan terjedni kezdett. Egy 2010-es felmérés szerint akkor már 58 millió protestáns és kilencmillió katolikus élt Kínában, s ha az utóbbi évek trendje folytatódik, 2025-re 160 millió vallását gyakorló keresztényt számlálhatnak. Ezzel a Kínai Népköztársaság megelőzi majd az Egyesült Államokat. Már most megfigyelhető egyfajta szerepcsere: a valaha a misszionáriusok kedvelt terepének számító Kína maga is küld hittérítőket más országokba – tudunk például Észak-Koreában tevékenykedő kínai pásztorokról.

Nem csoda, hogy a vezetés ideges, és időről időre a vencsouihoz hasonló kampányokkal igyekszik megmutatni, ki az úr a háznál. Kínában a kereszténységnek nincs olyan rendszerellenes éle, mint amilyen annak idején Kelet-Európában volt, a kínai keresztények zöme nem harcias ellenálló, hanem olyan vállalkozó, fiatal értelmiségi, fehérgalléros alkalmazott, aki kapaszkodót keres a villámgyorsan változó, zűrzavaros, erkölcsi válsággal küzdő kínai társadalomban.

A pártot azonban nem is elsősorban a keresztény tanítások zavarják – a protestáns etika elterjedése éppenséggel jól is jöhet a kínai gazdaságnak és társadalomnak –, hanem az, hogy a párton kívül létrejött egy szervezett erő, amely adott esetben emberek tízmillióit tudja mozgósítani. A statisztikák szerint az interneten többen keresnek Jézus nevére és a „keresztény gyülekezet” kifejezésre, mint Hszi Csin-ping államelnök-pártfőtitkárra és a Kínai Kommunista Pártra. Sokak szerint Kínában a keresztények száma meghaladja a párttagokét (utóbbiak 85 millióan vannak). A kínai történelem elmúlt kétezer éve tele volt olyan lázadásokkal, amelyeket vallási indíttatású szekták, titkos társaságok, szervezetek indítottak. Mind közül a legvéresebb, a XIX. századi tajping-felkelés keresztény elemekkel is operált, legalábbis a mozgalom vezetője magát Jézus öccsének tartotta. Márpedig a kínai vezetők is olvastak történelemkönyveket, és biztosak lehetünk benne, hogy igyekeznek levonni a tanulságokat.

Persze a legnagyobb fenyegetést a rendszerre nem a keresztények vagy az egyéb vallások hívei jelentik, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek, a korrupció, a szociális ellátórendszerek hiányosságai, a környezet borzalmas állapota – ezek éppen olyan problémák, amelyeknek enyhítésében az egyházak komoly szerepet vállalhatnak. Kérdéses ugyanakkor, hogy a pekingi hivatalosságok igényt tartanak-e erre a segítségre. Mindenesetre a vallások mostani helyzetét össze sem lehet hasonlítani a néhány évtizeddel ezelőttivel, így a negatív jelenségek ellenére van ok a bizakodásra.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.