Publi

Georg Paul Hefty

Merkel és Orbán új közös vonása, ami választásokat dönthet el

/ 2017.06.12., hétfő 16:40 /
Merkel és Orbán új közös vonása, ami választásokat dönthet el

Mindketten úgy szeretnék a következő választási győzelmüket biztosítani, hogy egy-egy amerikaihoz képest határozzák meg önmagukat.

Minél zavarosabb a helyzet, annál tisztább fogalmakra és fogalmazásra van szükség. Angela Merkel német kancellár remek érzékkel szimatolja ki, mikor szükséges nyelvileg is új helyzetet teremteni. De hirtelen szófordulatai a valóságot nem tükrözik, és akaratlanul is félrevezetik a német nyilvánosságot.

Emlékezetes az a kijelentése, hogy „a telefonok lehallgatása barátok között képtelenség”. Annak idején Barack Obama volt az Egyesült Államok elnöke, és nem jellemezte kölcsönös bizalmatlanság a NATO tagállamainak kormányait. Ezért sok német elhitte a kormányfőjének, hogy a korlátlan barátsággal határtalan bizalom is jár, és Merkel világképe lefedi a valóságot. Majd két évig tartott a hitegetés, míg kiderült, a kölcsönös barátság és bizalom alapja a kölcsönös megbízhatóság lehetőleg naponta végzett kölcsönös ellenőrzése. Hogy erre a NATO-n belül is szükség van, akkor tudatosodott a polgárokban, amikor szembesültek vele: mekkora hiba volna, ha az amerikai vagy akár a német titkosszolgálatok nem igyekeznének megtudni, miről is beszélget a török kormányfő a bizalmasaival.

Most egy másik Merkel-féle helyzetelemzés kering a médiában. A fizikus lelkületű német kormányfő kezdettől gyanakvással és bizalmatlansággal figyelte a kereskedő lelkületű új amerikai elnököt. Vajon mit nem adna azért, ha követni tudná Donald Trump kommunikációját a főtanácsadóival! Néhány kevésbé meglepő, mint felháborító elnöki döntés után Merkel arról értesítette népét, hogy „elmúltak azok az idők, amikor teljes mértékig számíthattunk másokra. Ezt tapasztaltam az utóbbi napokban, ezért csak azt mondhatom: nekünk, európaiaknak a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat.” Azóta naponta értékeli a német – és egyéb európai – média ezt a kancellári nesze-semmi-fogd-meg-jólt.

Igaz, Trump a párizsi klímaegyezmény felmondásával szembefordult 194 országgal, amelyek a klíma védelmére szerződtek. Igaz, Trump látszólag lemondott a világ vezetéséről. Merkel ezzel szemben valóban azt szerette volna, hogy Trump az Egyesült Államok súlyával saját – a választói által legitimált – elképzelései szerint belülről alakítsa a párizsi egyezmény ügyét és a világpolitikát?

És Merkel utólag valóban úgy érzi, hogy a korábbi amerikai elnökök idejében „teljesen egymásra hagyatkozhattunk” – például George W. Bush iraki háborúja alatt? És ha Trump az oka annak, hogy már nem hagyatkozhatunk teljesen egymásra, akkor most Trump kivételével mégiscsak hagyatkozzunk például az orosz, a kínai vagy akármelyik kormányfőre, akit nem Trumpnak hívnak?

Már csak az a kérdés, hogy Merkel következtetése ugyanolyan pontatlan-e, mint az alapgondolata. Kik azok a „mi, európaiak”: minden európai vagy csak az Európai Unió tagjai? Vagy csupán azok, akik Merkellel egyetértenek? Mennyire átfogó az a „sors”, melyet alakíthatunk anélkül, hogy Trump környezetvédelmi bűnei azt befolyásolnák? Ki mindenkire gondol, amikor a sors „saját kezünkbe” vételéről beszél? Hiszen Merkel környezetében voltak és vannak olyanok, akik azzal fenyegetőznek, hogy ezt vagy azt az EU-tagállamot ebből vagy abból az okból ki kellene zárni a közös döntésekből.

Merkelnek és Orbán Viktornak van egy új közös vonása. A német kancellár egy nagyapai ágon német származású elnök (=Trump), a magyar miniszterelnök pedig egy amerikai–magyar global player (=Soros) világképe és célkitűzései ellen hadakozik. Ha az egyik akció legitim, akkor a másik miért ne volna jogos?

De mindkettő sikere kérdéses, mivel elképzeléseik keresztezik egymást: Merkel szívesebben követné Soros György elveit, mint Donald Trumpét, Orbán viszont fordítva érez. És mivel mindkettő úgy szeretné a következő választási győzelmét biztosítani, hogy egy-egy amerikaihoz képest határozza meg önmagát, igen kérdéses, hogy mi, európaiak mikorra leszünk képesek saját közös ügyünk alakítását saját kezünkbe venni. Pedig szükség volna rá.

Az írás a Heti Válasz június 7-i lapszámában is megjelent

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Népművészeti nagyhatalom vagyunk – megnyílt az idei Nemzeti Szalon

A hagyomány nem egy porosodó, kőbe vésett, mozdulatlanságra ítélt valami, hanem folyamatosan változik, sőt, mi magunk is hagyományt teremtünk – erről is szól az idei, augusztus 20-ig látogatható Nemzeti Szalon a Műcsarnokban. A népművészet először mutatkozik be az intézményben, a siker borítékolható. Részletek a friss Heti Válaszban.

Óriási fordulat: Macron nyit a katolikusok felé

Az állam és egyház elválasztását államideológiaként kezelő Franciaország államfője szokatlan gesztusokat tartalmazó beszédet mondott katolikus vezetők előtt. Emmanuel Macron ezzel új fejezetet nyitna a keresztény egyházzal, és az iszlámnak is üzen. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Magyaroktól ideges a New York-i elit

Egy új médium mindig politikai káosszal köszönt be, ez köti össze korunkat a harmincéves háború korával, Daniel Kehlmann új regényének témájával. A német sztárszerző egy magyar írót tart nemzedéke legnagyobb tehetségének. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Az 1968-as esztendő – Orbán is ehhez képest határozza meg önmagát

Még huszadik századi mércével is kivételesen sűrű esztendő volt 1968. A fél évszázaddal ezelőtti történelmi sorsfordító a jelenből nézve gyökeresen eltérő értelmezéseket kap: egyeseknek Európa új tavaszát jelenti, másoknak a popkultúra kezdetét, vagy a hagyományos értékre épülő világ széthullását. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Bay Zoltán emlékkiállítás nyílt a Csopában

Bay Zoltán kutatóprofesszor kiemelkedő munkássága előtt tisztelegve, illetve a róla elnevezetett kutatóközpont megalapításának negyedévszázados fennállására tekintettel, a 2018-as évben ünnepi eseménysorozat vette kezdetét.