Kína okozhatja a focivébé-történelem következő meglepetését

A pekingi vicc szerint a kínai focistákat két dolog akadályozza meg abban, hogy kijussanak egy világeseményre: a jobb és a bal lábuk.

Ennek megfelelően Kína egyetlen módon nincs jelen a most zajló világbajnokságon: a csapatával. A szponzorok jelentős része kínai, a pálya széli villanypalánkok kínai joghurtot, kínai elektromos rollert, kínai okostelefont és kínai ingatlanfejlesztő céget reklámoznak. Kínai jégkrémet árulnak a büfében, Kínában készülnek az emlékkacatok, és szurkolóból is nagyobb kontingens érkezett a Középső Birodalomból, mint például Angliából vagy Spanyolországból. Csak maga a játék, az nem megy, legalábbis a férfiválogatottnak.

A „sárkánycsapatnak”, ahogy a szurkolók vidámabb pillanataikban nevezik, a selejtezőkben sikerült olyan futballnagyhatalmak mögött végezniük, mint a focira mostanában nem igazán alkalmas Szíria vagy az acélos Üzbegisztán. Egyetlenegyszer tudott Kína kijutni a vébére, 2002-ben, amikor két legjobb ázsiai riválisa, Dél-Korea és Japán a rendező jogán automatikusan ott voltak, de a sárkányok akkor is rúgott gól és pont nélkül, 0–9-es gólkülönbséggel repültek haza, a torna második legpocsékabb produkcióját nyújtva.

A kínaiak általában büszkék hazájuk teljesítményeire, de ha a focijuk kerül szóba, jellemzően gúnyos kacagásban vagy cifra káromkodásokban törnek ki. Ám nemzeti csapatuk sok évtizedes vesszőfutása ellenére szeretik a focit, és ha valamit sok százmillió ember szeret, az már politikai ügy.

Erre érzett rá a közismerten futballrajongó Hszi Csin-ping államelnök-pártfőtitkár, aki hatalomra kerülésekor bejelentette, hogy három álma van a kínai focival kapcsolatban: harminc éven belül kijutni egy vébére, rendezni egy vébét, és megnyerni a vébét.

A rendezés – amivel a másik álom, a kijutás is ki lesz pipálva – csak pénzkérdés, így mérget vehetünk rá, hogy Kína a belátható jövőben világbajnokságnak fog otthont adni – mi 2030-ra tippelnénk. Az, hogy a FIFA korrupciós ügyei miatt visszalépő nyugati szponzorok helyét azonnal betöltötték a kínaiak, már egyfajta előkészítése a világszervezet és Peking közötti kapcsolat elmélyítésének, ami várhatóan egy kínai vébében fog kiteljesedni.

A probléma a vébé megnyerése, vagy akár csak egy tisztességes csapat összerakása, ehhez hiányzik az a fajta futballkultúra, amely időről időre kinevelné a világklasszisokat: a városokban, falvakban nincsenek grundok, az igazolt játékosok száma alacsonyabb, mint a jóval kisebb Japánban vagy akár Vietnamban, hiányoznak az edzők, bírók, szakemberek nemzedékei, kevés a klub, ahova a szülők le tudnák vinni a gyereket. Már ha akarják egyáltalán, hiszen a legtöbb kínai nem a bizonytalan focistakarriert szánja – jellemzően egyetlen – fiúgyerekének.

Mindenesetre a politikai akarat nem hiányzik, hiszen Hszi Csin-pingnek álma van. Pénz is van: sok kínai milliárdos fektet a fociba, ha másért nem, hát a politikai kapcsolatok olajozása végett. Van terv is: a kínai kormány 2015-ben elfogadott egy általános programot a futball fejlesztéséről, ami a sportág minden területére kiterjed. A hangsúly az utánpótláson van: a focira specializált elemi és középiskolák számát tíz év alatt ötezerről ötvenezerre növelik, erre jönnek még a futballakadémiák, s a testnevelés tananyagába beépítik a focit. Mindenhol, ahol csak lehet – kihasználatlan ipari területeken, háztetőkön, parkokban – focipályákat alakítanak ki. Külföldi edzőket hívnak meg, nemcsak a profi csapatokhoz, hanem az utánpótlásképző bázisokra is. Átgondolják a külföldi sztárjátékosok igazolását, hiszen ezek rövid távon emelhetik a színvonalat, de hosszú távon nem használnak a hazai foci fejlődésének.

Persze pusztán pénzzel, paripával, fegyverrel néhány évtized alatt nem biztos, hogy valódi kultúrát lehet teremteni. De valami elindult, és még ha az a jobb és bal láb egy ideig útban lesz is, hosszú távon lehet, hogy érdemes nemcsak szponzorként számolni a kínaiakkal.