Hogyan lesz itt kereszténydemokrácia?

A rendszerváltás idején az MDF és a KDNP is hivatkozott rá. Később a MIÉP, a Jobbik és a Fidesz révén a „keresztény értékrend” kifejezés honosodott meg. A nagy néppártok ugyanis nem nagyon kötelezhetik el magukat valamilyen zárt ideológia mellett, kényelmesebb a jóformán semmit sem jelentő „értékrendre” hivatkozni.

Most a legfelsőbb helyen porolták le a kereszténydemokrácia fogalmát. Az okokat csak találgatjuk. A fosztóképzős megoldás (illiberalizmus) kellemetlenül hangzik, mert csak tagadás? Európában a kereszténydemokrácia belesimult a liberalizmusba, de majd a magyar/lengyel tandem kiszakítja onnan? Vagy csak a német kormányt és az Európai Néppártot szeretnénk megnyugtatni? Egyik ok sem vállalhatatlan, s lehet, hogy egyszerre igazak. Mindez azonban mindegy, mert a politikai értékfogalmak csak akkor vehetők komolyan, ha legalábbis közük van a hitelességhez.

A kereszténydemokráciában, bár elég tág felfogás, vannak világos elvek és mércék. A kereszténydemokrácia perszonalista, azaz az egyént a maga teljességében, elsősorban a családjával együtt tekinti autonómnak. Ez kétségkívül igényli és igazolja a család védelmét, de nem úgy, hogy közben az egyén függősége növekszik, szabadsága csorbul. Persze a tiszta jogvédelemre berendezkedő elvont liberális felfogást könnyű elvetni; az esélyteremtő és a társadalmi integrációt célzó liberalizmus viszont szövetséges lehet.

A kereszténydemokrácia számára a közjó (mindenki java számít) és a klasszikus igazságosság (mindenki azt kapja, amit megérdemel) összeegyeztetése központi feladat. E téren születtek hiteles döntések, de a vagyonosodási eseteket talán még a kormányideológusok sem mernék összefüggésbe hozni valódi érdemekkel.

A kereszténydemokrácia nevében viseli a demokráciát, de éppen azért jelzősíti, hogy jelezze: a demokrácia korlátlan érvényesülése nemkívánatos. A kétharmados világban viszont a „többségnek mindig igaza s mindenhez joga van” elv jóformán axiómává vált. Pedig az első korlát a természetjog és a természetes kötelesség: az alaptörvény sem írhatja felül. Még nem látjuk, az új törvényhozó hatalom hogyan akarja megakadályozni a „migráció elősegítését”, ám az biztos, hogy súlyos értelmezési dilemmák következnek. Márpedig a szolidaritás parancsát semmilyen emberi hatalom nem helyezheti hatályon kívül.

A második korlát a szubszidiaritás, vagyis egy problémát ott kell megoldani, ahol fölmerül; az állam csak a végső esetben avatkozhat be. A helyi kompetenciákat kell erősíteni, bízni kell az egyének és közösségeik autonómiájában. Kereszténydemokrata alapon például aligha igazolható az iskolák államosítása, még akkor sem, ha az egyházak kivételek, sőt kivételezettek.

Egy kereszténydemokráciában sem a többségnek, sem a kormánynak, sem a népnek nincs abszolút hatalma. A keresztény jelző viszont egyvalamit biztosan jelent: az úr egyedül az Úr.