Publi

Szőnyi Szilárd

Fidesz vagy nem Fidesz? Egy konzervatív honpolgár vallomása a szavazásról

/ 2018.04.05., csütörtök 14:15 /

„Mert magukat jobban szeretem utálni.” Az egyszeri konzervatív honpolgárnak, Minta Jánosnak mostanában gyakran jutnak eszébe Szegvári Katalin előbbi szavai. Sok éve a Magyar Szocialista Párt egyik kampánygyűlésén hallotta őket: a baloldali tévés személyiség ezzel magyarázta elvtársainak, hogy bár rengeteg baja van velük, miért szavaz mégis rájuk.

Na, az ilyesmi távol áll Minta Jánostól. Egyrészt a létező baloldallal sosem volt, és sosem lesz dolga. De ami fontosabb: az övéi utálatosságával nemhogy megbarátkozni nem képes, de a családi szennyes látványa sokszorosan szegi a kedvét.

Emberünk az utóbbi negyedszázad országgyűlési és önkormányzati választásain, népszavazásain 19 alkalommal voksolt Orbán Viktor pártjára, illetve az általa kitűzött célokra. Szeret arra is gondolni, hogy – amint korábban beszámolt róla – 1990-ben, majd 1994-ben MDF-KDNP-szavazóként már akkor „fideszes” volt, amikor maga a Fidesz még messze nem volt az. Úgy érzi hát, a párt „kisrészvényeseként” köze van mindahhoz, ami ezzel a politikai közösséggel történik.

Mostanában viszont az is megfordul a fejében, hogy a kettővel korábbi mondatot lassacskán akár jövő időben is megfogalmazhatná.

Nem mintha nem tartaná sokra sajátjainak számos tettét. Napestig sorolhatná, miért tekinti korszakos fegyverténynek az 1998 utáni társadalompolitikai fordulatot: a hagyományos család értékeinek fokozott megbecsülését, a gyermeknevelés örömeinek felmutatását célzó vagy épp a minél többeket munkára ösztönző intézkedéseket. Bár a sokéves baloldali-liberális kormányzás után többször izzadtságszagúnak és önérdektől sem mentesnek érezte a másik Magyarország megszilárdítására, hazánk önrendelkezésének erősítésére tett erőfeszítéseket, a gazdaság, a kultúra és az élet más területein is örvendetes jelenségeket tapasztalt.

A most vasárnapi választás előtt ezért is van kutyaszorítóban. Merthogy egyre szomorúbban szembesül azzal: az imént felsoroltak mellett a mérleg másik serpenyője is vészesen kezd megtelni. És nem, Mintát nem valamiféle új keletű moralizálgatás kerítette hatalmába; nem mással, mint saját mércéjükkel mér, és nem többet, csak annyit kér számon övéitől, amennyit ők vetettek elődeik szemére.

A jobboldal összetartójának közel negyedszázados érdemeit persze örökbecsűnek tartja. Túl régóta éli azonban bele magát a politikába ahhoz, hogy egyaránt képes legyen lelkesedni valamiért, majd néhány év múlva annak az ellenkezőjéért, s afelett, amit egykor bűnnek látott, ma, ha agyonütik sem képes szemet hunyni. Rettentően sajnálja, de ekkora fokú hajlékonyságra gyárilag nem alkalmas. Példának okáért:

– Midőn a Gyurcsány-kormány valamely tagja a rokonának vagy ügyvédi irodájának adott állami megbízásokat, a Fidesz rögvest harci kürtöt fújt, és világra szóló korrupciót kiáltott? Jól tette. És ma?

– Amikor baloldali, liberális politikusok alig győzték a zsebükbe gyömöszölni a zsét, és pártpénztárnokok kacsalábon forgó palotát építettek maguknak, az akkor ellenzékben lévő jobboldal – helyesen – a közpénzek lenyúlását emlegette. És ma?

– Annak idején hadat üzentünk a nyilván ebül szerzett anyagi javaikat mindenféle módon eltitkoló offshore-lovagoknak? Még szép. És ma?

– Az európai értelemben vett konzervatív jobboldal vezetője anno magával ragadó szenvedéllyel tett hitet a nyugati értékek mellett, és kikérte magának, hogy mi legyünk „a Gazprom legvidámabb barakkja”? Nagyszerű. и теперь?

– Aztán meg kiderül, hogy egy izraeli(!) hátterű, titkosszolgálati módszereket is alkalmazó(!!), jórészt exkémekből álló (!!!) biztonsági cég emberei rádolgozhattak azokra a civilekre, akiknek tevékenysége – megengedjük: olykor joggal – csípi az Orbán-kormány szemét, és Bayer (!!!!) Zsolt(!!!!!) bizalmas információk alapján az ő akciójukat tárja fel a kormánypárti Magyar Időkben. Pedig eddig kényesen őrködünk szuverenitásunk felett, és kikértük magunknak, hogy külföldi tényezők beleavatkozzanak a belügyeinkbe. Nu, és ma?

– A miniszterelnök ellenzékben még azon töprengett, hogy Hitler tanult-e Sztálintól, vagy Sztálin Hitlertől. Mármint azt a „munkásmozgalmi politikai taktikát”, hogy „a kormánynak „soha nem az a dolga, hogy kormányozzon”, majd tetteit érvekkel megvédje, hanem „ellenségképet kell fölépíteni, veszélyt kell megfogalmazni, patás ördögöt kell a horizontra rajzolni”, az ellenzéket folyamatosan támadni, majd „megvádolni őket a legképtelenebb vádakkal”. És ma?

Fentieken túl, elnézve a kormány körül „lehetetlenül szűk nadrágban”, felhajtott jampigallérral sündörgő aranyifjakat, a bumfordi milliárdosokat vagy épp egy kidobóember sármjával rendelkező Fidesz-alvezéreket, az is szöget szokott ütni Jánosunk fejébe: biztos, hogy ilyen figuráknak kellene képviselni a keresztény, konzervatív, polgári eszmét? De azt is nehezen viseli, hogy a kormányzati orgánumok megszűntek újságírással foglalkozni, és helyette letűnt időkre emlékeztető módon bélyegeznek imperialista ügynöknek mindenkit, aki nem úgy gondolkodik, mint ahogy a párt propaganda- – na, jó: kommunikációs – osztályán előírják.

És közben annyira, de annyira szeretné azt hinni, hogy e – kár volna szépíteni – bolsevikszagú tempó csupán a felszín, s a piszkos munkát elvégzők valójában rendes emberek, csak hát, ugye, a tömegek megnyeréséhez le kell menniük kutyába. Olyan jó volna biztosra venni, hogy az őrjöngésig fokozott kampány kimódolói és végrehajtói nem idomulnak saját termékükhöz, és a rémületes jelszavak mögött a magasztos Célhoz méltó módon dolgoznak, amely munka – ha már nagyon muszáj, ám legyen – szentesíti a mégoly nemtelen eszközöket. Ehelyett alapos a gyanúja, hogy pont fordítva történik, és az egyre visszataszítóbb módszerek, sajnálatos módon, nemcsak alkalmazóikat, de magát a nemes szándékot is beszennyezik.

Persze emberünk nem ma jött a hathúszas falvédővel. Tudván tudja, hogy hivatalos költségvetésükön túl a pártok még tengernyi pénzzel és egyéb erőforrással gazdálkodnak. Azt sem vitatja, hogy a sokáig egyeduralkodó ballib gazdasági hátországgal csak egy hasonlóan erős jobbos üzleti világ kiépítésével lehetett felvenni a versenyt. Nem szereti, hogy így van, de bizonyos mértékig meg tud békélni vele.

És hogy mi ez a mérték? Nehéz kicentizni, de úgy saccolja, a pohár nála valahol – a ma már kétszáznál is több vállalkozást birtokló – Mészáros Lőrinc nyolcvanhatodik cégének megszerzése környékén csordulhatott túl. De emlegethetne még a semmiből kinövő vadászkastélyokat, luxusjachtokat, helikoptereket és az önfeledt harácsolás eredeti tőkefelhalmozás egyéb, földön, vízen, levegőben egyaránt kézzel fogható bizonyítékát. Az úrhatnámság e jelei, fájdalom, azt üzenik neki, hogy itt már rég nem csupán a potens politizáláshoz szükséges gazdasági alap megteremtése folyik. És közben azon tűnődik, hogy ha az irányított közbeszerzések országában egyszer majd egy más színezetű kormány elzárja a költségvetési és uniós pénzcsapokat, az állami megrendeléseket, akkor a ma futtatott vállalkozások hány évig lesznek képesek fennmaradni.

Igen, de a politika már csak ilyen; a ballibek is saját zsebre dolgoztak, de most legalább a gazdaság rendben van; léteznek kínos jelenségek, a fő irány viszont helyes; történelmi időket élünk, most nem ezt kell nézni, a big picture meg rendben van; a migránsok feltartóztatása, a határkerítés felállítása felülmúlhatatlan érdem, melynek árnyékában eltörpül minden másnak a jelentősége – hallja innen is, onnan is. Nos, erről Minta János véleménye a következő:

1. Orbán Viktor bevándorlási politikájának tartalmával a kezdettől fogva egyetért – a témában folytatott, mindinkább hol uszítóvá, hol röhejessé váló agymosásból viszont marhára elege van.

2. Mint oly sokaknak, neki is a legegyszerűbb volna gondolkodás nélkül beleringatnia magát abba a bódító szlogenbe, mely hazáját bevándorlómentes övezetként ígéri megőrizni. És akkor nem kellene foglalkoznia azzal a zavarba ejtő, ám kínosan elhallgatott ténnyel, hogy jelenleg is évente húszezer, hivatalosan is bevándorlónak nevezett – felerészt ázsiai és afrikai – ember érkezik az országba.

3. Vitatja, hogy aki igent mond a kormány migránspolitikájára, annak szükségszerűen rá kell bólintania a kabinet viselt dolgaira is. Mert hol van előírva, hogy az egyik felmentést ad a másikra?

4. Kötve hiszi, hogy kormányváltás esetén az új hatalom migránsokkal árasztaná el hazáját. Egyrészt ugyebár a legtöbbek számára nem cél-, legfeljebb tranzitország vagyunk. Másrészt ahogy George Friedman magyar származású amerikai geostratéga a Mandinernek nyilatkozta: a masszívan bevándorlásellenes közhangulatban az új kabinetnek nem is igen volna mozgástere ekként cselekedni. Már ha nem akarja, hogy rövid úton elcsapják.

5. Bár a bevándorlás ügyét nem bagatellizálja, annál már csak egy nagyobb nemzeti sorskérdést lát: a kivándorlást. És felhívja a figyelmet, hogy mivel – nem kisrészt a fentiektől mérgezett közhangulat miatt – tömegek fordítanak hátat a hazájuknak, hűlt helyükön meglehetős munkaerőhiány támad. Mely űr viszont fonák módon éppen hogy ösztönzi a bevándorlást. Mert hazai erőforrás híján ugyan kikkel lehet betölteni ezeket az állásokat, ha nem erre kapható külföldiekkel? Hogy ez merő spekuláció? Nem az. El kell olvasni a kormány 2013-as, ma persze nem reklámozott Migrációs Stratégiáját, abban mindez benne van feketén-fehéren.

6. Arra, hogy a fentieket elkerülhessük, az amúgy is a népesedési katasztrófa felé haladó országban Minta János csak egy bombabiztos megoldást lát – mégpedig a sok gyereket. Ezért ezennel felkér mindenkit, akit illet, hogy tessék szépen szülni/nemzeni minél, de lehetőleg kettőnél több magyar honfiút és honleányt. Mert az utódaink jövőjéért való aggódásnál már csak egy hazafiasabb, de legalábbis hasznosabb foglalatosság van: világra is hozni őket. Méghozzá minél, de legalábbis a nemzeti reprodukcióhoz minimálisan szükséges 2,1-nél nagyobb arányban.

Mindezek után hősünk hányadán áll a szavazással? Ami a kormánypártok egyéni jelöltjét illeti, Minta sajátos helyzetben van: választókerületében olyan politikust indítanak, aki már 2010-ben és 2014-ben is többek közt az ő voksával lett parlamenti képviselő. Mivel azonban egyes későbbi fejlemények miatt súlyos kifogásai támadtak az illetővel kapcsolatban, százszor is meggondolja, hogy szavazzon-e neki még egyszer bizalmat.

És ahogy egyéniben, úgy listán is az általa eddig bő másfél tucatszor támogatott politika megvalósulásának szeretne további esélyt teremteni. De csoda-e, ha úgy érzi, idén először 19-re fog szavazólapot húzni? Kell-e tovább magyarázni, számára mennyire nem egyértelmű, hogy ez 2018-ban melyik pártot jelenti? Az ikszelés előtt ezért a következő szempontokat mérlegeli:

– Mindenekelőtt figyelembe veszi Lord Acton örökérvényű megfigyelését: „A hatalom korrumpál, a teljhatalom pedig teljesen korrumpál.”

– Aztán eltöpreng egyes barátai figyelmeztetésén, miszerint bármennyi gond van is vele, a mostani kormánynak nem látni érdemi alternatíváját.

– De közben visszaemlékszik a márciusi hódmezővásárhelyi polgármester-választás utáni pártközleményből is leszűrhető tanulságra, mely szerint a Fidesznél igenis van jobb: a kordában tartott Fidesz.

– Ezért döntését a következő kérdésre adandó válasz függvényében hozza meg: lát-e esélyt arra, hogy övéi szépszerével, önszántukból, külső kontroll nyomása nélkül megváltozzanak.

– És miközben ezen mereng, eszébe jut, hogy a kormány eddig – lásd tandíj, internetadó, vasárnapi boltbezárás – mindig csak akkor tért jobb belátásra, ha kellő ellenerővel találkozott.

– Abban viszont – pártoktól függően eltérő mértékű – kockázatot lát, hogy bármilyen felállásban egy az egyben az ellenzék ragadja magához a hatalmat. Azt ellenben nem gondolja, hogy ha valaki taktikai okokból nem a Fideszre szavaz, azzal óhatatlanul ismét Gyurcsány Ferencet szabadítja az országra.

– Ezzel összefüggésben vitatja, hogy csak két alternatíva van: vagy a Fidesz kormányoz, vagy az ellenzék. A politikát ennél kiszámíthatatlanabbnak ismeri; tapasztalatból tudja, hogy egy választásnak sokféle eredménye lehet, és például egy patthelyzet vagy koalíciós kényszer egészen más közéleti klímát eredményezhet.

Végezetül: megérti azon felebarátainak dilemmáját, akik úgy érzik, bárhogy szavaznak is, az a mostani összetett helyzetben nem fejezi ki kellőképpen a politikáról alkotott véleményük teljességét. Mivel távol áll tőle, hogy másokat kioktasson arról, hova kell húzni az ikszet, őket csak arra biztatja: ki-ki teljes léleknyugalommal hallgasson a szívére.

Vagy éppen az eszére.

Mert bár minden szavazat számít, az ország sorsa nem egyetlen ember, hanem az urnáknál vasárnap megjelenő milliók döntésének összességén múlik. És, csendben teszi hozzá, emellett talán a magyarok istenének is lehet elképzelése a jövőnkről.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Hatékony oktatási-nevelési stratégia a cirkuszban

A Fővárosi Nagycirkusz előadásait, valamint különböző programjait látva egyre inkább bebizonyosodik, hogy a cirkusz közösségeket tud megszólítani, gondolkodásra, beszélgetésekre, vitákra sarkalló tartalmakat képes közvetíteni.

Összeomlott a magyar ellenzék – csődbiztos kerestetik

Budapest V. és VIII. kerületében győzelmet remélt az ellenzék a július 8-i időközi erőpróbákon, hiszen a parlamenti szavazáshoz képest egységesebb formában indult – ráadásul a főváros Fidesz-kritikusabb, mint az ország. Aztán jött a feketeleves, illetve a tanácstalanság: jövőre milyen felállásban lenne célszerű „elszenvedni” az uniós és az önkormányzati választást? Részletes háttér a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.