Publi

Zsuppán András

Ezért hasalt el az ellenzék összes témája

/ 2018.04.10., kedd 18:30 /

Nagyon sokat írtak már arról, mi áll az ellenzék vasárnapi megsemmisítő, összeomlással felérő veresége mögött. Mind a külső, mind a belső tényezők bőven elégséges magyarázatot szolgáltatnak. A külső tényezők között a legfontosabbak között említhetjük a kormány rendkívüli túlhatalmát, már-már végtelen anyagi erőforrásait, a csúcstechnológiás propagandagépezet hatékonyságát, a választási földrajz és a választási rendszer kormánynak kedvező adottságait, a kedvező világgazdasági környezetet és a NER valós, átélhető, kézzelfogható eredményeit.

Az ellenzéken belüli tényezők még nyilvánvalóbbak: megosztottság, a zombipártok – főként az MSZP – makacs létezése, a szavazótáborok fragmentáltsága, az intellektuális kiüresedettség, a vállalhatatlan múlt tehertétele, főként a Jobbik esetében, valamint Gyurcsány Ferenc visszavonulni nem akarása.

Mindezt tudjuk, értjük, sokan, sok helyütt megírták. Mégis, volt az ellenzéknek és a kormánykritikus médiának néhány olyan legitim témája, ami más körülmények között akár döntően is befolyásolhatta volna a választás eredményét. Valóban igaz az, hogy az utolsó hetekben egy sor olyan ügy került napvilágra, ami más országokban akár kormányok bukását is okozhatta volna.

Hogyan lehet az, hogy ezek a témák a magyar választók többségére egyáltalán nem hatottak? Hogy lehet az, hogy a NER gépezetének csillogó krómpáncélzatán karcolást sem lehetett ejteni velük? És ha nem lehetett – hiszen nem lehetett – abból az is következik, hogy belátható ideig ezeket a témákat a NER kritikusainak, legyenek azok politikusok, újságírók vagy más közéleti emberek, pihentetniük kell. Elpazarolt erőfeszítés túl sokat foglalkozni velük.

1. Korrupció

Ez talán a leglényegesebb, mert a magyar demokrácia sajátossága a politikusok pénzügyeivel való megszállott foglalkozás. Ennek oka egyértelműen visszavezethető a rendszerváltásig, a kommunista diktatúra időszakában ugyanis nyilvánosan egyáltalán nem lehetett az állampárt vezetőinek tényleges vagyonával foglalkozni, miközben az egyre materialistábbá váló magyar társadalmat ez a kérdés valójában élénken foglalkoztatta. A rendszerváltás után a kapu kinyílt, így újságok hada húsz éven keresztül leginkább arra specializálódott, hogy leleplezze a közpénzek tolvajlásával foglalkozó politikusokat. Úgy tűnt, ez a sajtó leglényegesebb feladata: őrködni a közpénzek fölött. És ez nagyon sokáig valóban hálás és eredményes tevékenységnek bizonyult. Horn Gyuláékra ráégett a Tocsik-ügy, az első Orbán-kormányra Kaya Ibrahim és a „szőlőbányák”, Gyurcsányékra annyi minden, hogy felsorolni is sok (Sukoró, nokiás dobozok, BKV).

Csakhogy. Csakhogy a média rendesen eltájolta magát. A legszélesebb értelemben vett politikai szféra rájött, hogy a sajtónak ez a tevékenysége életveszélyes rá nézve, és csak úgy tudja az erőpozíciót visszaszerezni, ha a média mind nagyobb részét szorosan, egzisztenciálisan magához fűzi. Ez egyrészt részleges védelmet ad a támadásoktól, másrészt az őrkutyából könnyen lehet az ellenség bokáját cincáló harci ebet faragni. A technikát minden párt alkalmazta, de a Fidesz hatalmának növekedésével egyre nagyobb rész került a kormánypárt szoros ellenőrzése alá, és egy idő után a küzdelem – a megyei lapok többségének megszerzése után végképp – egyenlőtlenné vált.

Ennél még lényegesebb, hogy 2010-re az olvasók/szavazók lényegében immunissá váltak a leleplezésekre. Gyurcsány még belebukott abba, hogy kormányát a közvélekedés korruptnak tartotta. A Fideszt ugyancsak széles körben tartják korruptnak, például még a saját önkormányzati képviselője is, és ez nemcsak puszta vélekedés, hanem cikkek sorával alaposan alá is van támasztva, de ez egyáltalán nem jelent fenyegetést a hatalmára.

Korrupciós leleplezésekkel a NER-t megdönteni nem lehet, és nemcsak azért, mert Polt Péter alatt soha kormányzati szereplő kezén nem csattanhat bilincs. Sokkal inkább azért nem, mert semmilyen újabb leleplezés nem hordozott lényeges információt a szavazóknak. A nem-fideszesek felháborodtak, majd legyintettek: „Hát, még ilyet! Nahát! Persze ezekről régóta tudjuk!” A fideszesek egyik fele az egészből semmit nem hitt el, még akkor se, ha volt az ügyön közjegyzői pecsét meg számlakivonat: „Ko-hol-mány! Hazudtok, simicska-talicskák és/vagy sorosbérencek!” A fideszesek másik fele tudomásul vette, hogy a kormány körül jelentős korrupció mutatkozik, de a problémát eltúlzottnak tartja, illetve arra jutott, hogy más, fontosabb szempontok felülírják, mert fejlődik az ország, mert jó a családtámogatási rendszer, mert védettek a határok, mert a nagy, Európa jövőjét eldöntő kulturális háborúban a kormány az igazak oldalán áll.

És amiben titkon a fideszes és az ellenzéki szavazó is egyetért: senkiről, de tényleg senkiről nem hiszik el, hogy hajlandó lenne az országot lopás nélkül kormányozni. Egy tisztakezű szocialista kormány? Ugyan már. Hogy a fiatal, éhes jobbikosok nem gyűjtögetnének maguknak? Hahaha.

Éppen ezért nem hatottak az utolsó hetek nagy leleplezései, például az OLAF által kiderített Elios-ügy, vagy amikor a Magyar Nemzet azt állította, hogy 1,2 milliárd forint parkol egy fideszes államtitkár offshore cégének számláján. Mégis, ezek az ügyek jottányit sem vitték közelebb az ellenzéket a győzelemhez, nem ártottak a NER-nek. A tisztességtelen politikusi viselkedést természetesen leleplezhetik az ellenfelek és a kritikus média, ha tudomásukra jut, de csodát ettől a témától senki ne várjon. A választási eredmények alapján úgy tűnik, hogy ez a rendszer bármilyen, de tényleg bármilyen korrupciós botrányt simán túlél.

 

2. Oktatás-egészségügy

Orbán Viktor a kampányban egyetlen szót sem beszélt a két nagy társadalmi alrendszer, az oktatás és az egészségügy problémáiról, az ellenzék és a sajtó viszont állandóan ezeket emlegette. Melyik jött be jobban? Na, ugye.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy az oktatás és az egészségügy bajai egyáltalán nem fontosak, és nem érdeklik a magyar embereket? A hétköznapi tapasztalat egyáltalán nem ezt mutatja. Az emberek panaszkodnak, hogy a gyerekeknek megannyi értelmetlen dolgot kell megtanulniuk, felháborodnak a tornaterem nélküli mindennapos testnevelésórák miatt, panaszkodnak a botrányos kórházi kosztra, és különösen felháborodnak azokon a hátborzongató, sokkoló történeteken, hogyan halnak meg ellátatlanul betegek a sürgősségi osztályokon.

De az emberek a kátyús utakra és a tömött villamosokra is panaszkodnak – ebből nem következik automatikusan, hogy elcsapják a kormányt, és ezúttal sem következett.

Az oktatás és az egészségügy problémáit a magyar választók nem egy elképzelt ideális állapothoz mérik, amihez képest aztán a kormány politikája könnyűnek találtatik, hanem a korábbi, többnyire még a mostaninál is rosszabb viszonyokhoz. Sem az oktatás, sem az egészségügy nem volt soha sikertörténet Magyarország számára. Mindkét terület krónikusan alulfinanszírozott és modernizációhiányos, a szavazók döntő többsége pontosan tudja – vagy inkább zsigerileg érzi –, hogy semmilyen kormány nem tudna velük csodát tenni. Azt is sokan látják, hogy bizonyos mértékű fejlődés mutatkozik: mindkét szférában volt jelentős béremelés, felújítottak sok kórházat, különösen vidéken, és az iskolák többsége egyáltalán nincs borzasztó állapotban. Sokszor még a legszegényebb falvakban is kifejezetten takaros, uniós fejlesztésekkel modernizált általános iskolákat, óvodákat találunk (a belvárosi elitgimnáziumok állapota esetenként riasztóbb).

Hogy lehetne ennél többet tenni? Bizonyára lehetne és kellene is, de ez nem kormánybuktató téma.

 

3. Liberális demokrácia/jogállam/Európa

A demokráciaféltés Magyarországon már akkor megkezdődött, az 1990-es évek legelején, amikor a demokráciát még semmilyen veszély nem fenyegette, amikor az összes jelentős parlamenti erő közös értékként és célként fogadta el a nyugatias társadalmi és politikai modellek meghonosítását.

Mire a hazai liberális demokrácia 2006-ra valóban súlyos válságba jutott, a szavazók már tizenhat éve hallgatták, hogy a gonosz jobboldal mindjárt diktatúrát vezet be. Erre a monológra, amit ráadásul a leghiteltelenebb figurák és leggátlástalanabb politikai szélhámosok (Gyurcsány Ferenc, hahó!) sajátítottak ki maguknak, a közönség teljesen immunissá vált.

2010-ben aztán valóban eljött a pillanat, amikor a hatalomra került pártszövetség új politikai rendszert és új geopolitikai irányvonalat adott az országnak. Az elmúlt nyolc évben létrejött szisztéma definíciójáról hosszú könyveket írtak már, nem érdemes mélyebben belebocsátkozni, hogy micsoda. Egy biztos: nem nyugat-európai típusú liberális demokrácia.

Ez a szavazók egy részének, akik a rendszerváltás eszményeihez és céljaihoz mélyen kötődnek, akik az állampárti diktatúra lebontása idején szocializálódtak, és akik erősen nyugatos orientációjúak, megemészthetetlen, elviselhetetlen helyzet. Úgy érzik, így nem lehet élni.

Ebben az vélekedésben az ország nagyobbik fele sajnos egyáltalán nem osztozik. Nem szerepel a problémái között, és nem érzi át az ehhez kötődő nagyon mély érzelmi tartalmakat. Ebben kétségtelenül nagyon nagy különbségek mutatkoznak főváros és vidék, idősek és fiatalok, szegények és középosztálybeliek között, és a demográfia egyértelműen az illiberális rendszer – hogy Orbán Viktor saját meghatározását használjuk – híveinek kedvez, mert egy elöregedő országban az idősek többen vannak a fiataloknál, mert a budapestiek jóval kevesebben vannak a vidékieknél, mert a polgári középosztály kicsi (és igen jelentős része államfüggő).

Hiába fontos tehát a jogállam, az európai orientáció és a liberális demokrácia kérdése – ezek nem közös, a társadalom egésze számára elfogadott értékalapok 2006-2008 óta. A rendszerváltó konszenzus megszűnt, még ha erről véleménybuborékainkba zárva nem is akartunk tudomást venni.

A magyarok többségének kiábrándultsága a rendszerváltás rendszeréből sokkal mélyebb annál, mint amit gondoltunk. Orbán Viktor komolyan vette ezt a kiábrándultságot, rendszert épített belőle, és a rendszere jelen pillanatban vonzóbb alternatíva a nyugatosok remegő hangon vagy ideges értetlenséggel elhadart ajánlatánál.

*

Ha a legszélesebb értelemben vett ellenzék három legfontosabb témája, vagyis a korrupció, az oktatás-egészségügy és a jogállam védelme nem működik, ha ezekkel a NER nem megszorongatható, joggal teheti fel a kedves olvasó a kérdést: akkor mivel? Hol vannak a gyenge pontjai?

Erre őszintén csak azt lehet ma válaszolni, hogy nem tudjuk. És úgy fest, hogy mások se nagyon.

Rosta

Dévényi István

Találkozunk 2016-ban!

Új kormány – oktatáspolitikai fordulat jön?

Ha valóban a jegybanki ajánlások alapján kezd bele a kormány a versenyképesség javításába, akkor az oktatásban át kell állítani a váltókat. Részletes háttér a Heti Válaszban.

Miért fideszes a falu? – A választási adatok mögé néztünk

A kormánypárt elsősorban falun mozgósított, a községekben élők szavazataival nyerte meg a választásokat – hallhattuk az elmúlt napokban. De tényleg igaz ez? Miként húzhatták be a romák tömegeinek voksait is? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Mihez kezd a Fidesz a Budapest nevű ellenzéki szigettel?

A választás nyilvánvalóvá tette: a Fidesz messze nem olyan népszerű a fővárosban, mint az ország többi részén. Újra napirendre kerülhet az önkormányzati rendszer átalakításának kérdése, de a kormány számára tökéletes megoldás nem látszik. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.