valasz.hu/kultura/pinter-bela-elso-onkritikus-vallomasa-a-botranyt-kivalto-szindarab-utan-117991

http://valasz.hu/kultura/pinter-bela-elso-onkritikus-vallomasa-a-botranyt-kivalto-szindarab-utan-117991

Magyar, portugál két jó barát

/ 2018.03.07., szerda 16:23 /
Magyar, portugál két jó barát

Portugália divatos lett a magyarok körében, de kevesen tudják, milyen sokat adtunk a kultúrájuknak. Népzenénk kevés helyen hullott termékenyebb talajra, mint itt, legnagyobb festőjüket pedig egy magyar férfi ihlette meg.

Kivételezett helyzetben érezhette magát a maroknyi magyar hallgató a tízezer lelkes portugál kisváros, Serpa koncerttermében, amikor Cátia Moreso elénekelte A gyirmóti magas torony című népdalt. A helyiekkel ellentétben nemcsak az énekesnő mezzoszopránjában gyönyörködhettek, hanem a babáját temetői csipkebokorban sirató szerető történetébe is beleborzonghattak. Bár Moreso izgult a próbák alatt, hogy a magyar fül számára is érthetően tudja-e visszaadni a szöveget, végül némi akcentussal ugyan, de megbirkózott a feladattal. A dal ráadásul portugál dupla szűrőn keresztül kelt életre. Az eredetiből és kilenc további népdalból a XX. század legnagyobb portugál zeneszerzője, Fernando Lopes-Graça írt dalciklust az 1950-es években. A mű azóta a fiókban hevert, nemrég fedezte fel a Portugál Zene Múzeuma archívumában az énekesnőt kísérő zongoraművész, Nuno Vieira de Almeida.

Amikor Moreso az Őszi szél fúj című gyimesi keservessel lezárta a dalkoszorút, már Szerényi Béla is csatlakozott hozzá tárogatón. A fiatalember a Zeneakadémia másik ifjú növendékével, Várai Áronnal adott ízelítőt a feldolgozás után a népzenénkből. Egyszer Áron moldvai dalt énekelt, és Béla kobzon kísérte, máskor Áron dudaszólójára Béla járt madocsai kanásztáncot. Volt baranyai boros nóta, mezőségi ballada, kalotaszegi legényes, szóhoz jutott a furulya, a tilinka, a tekerő. Egy sárközi ugrós erejéig az éneklésről betegség miatt lemondani kényszerült Fölszállott a páva-győztes, Kacsó Hanga is a színpadra lépett.

Felnéztek ránk

Nem először töltötte meg magyar zeneszó a dél-portugáliai Alentejo tartomány valamelyik kisvárosát. Két hete egy vidigueirai templomban a szegedi Vaszy Viktor Kórus adott elő egyházi énekeket. A Terras sem Sombra („Árnyék nélküli vidék”) fesztivál zászlaja alatt fél éven át minden második hétvégén koncert, műemlék- és természetvédelmi túra vonz az országrész egy-egy településére több száz kulturális turistát (lapunk is a szervezők meghívására vett részt az eseményen). Idén hazánk a díszvendég, június végéig még öt koncerten lépnek fel a Zeneakadémia hallgatói és fiatal oktatói a lisszaboni magyar nagykövetség közvetítésének köszönhetően.

A díszvendégség nemcsak nekik, hanem Magyarországnak is nagy lehetőség: a kultúra teheti fel újra hazánkat a portugál értelmiség mentális térképére. Jelenleg inkább Portugália van jelen a mi fejünkben. Az ELTE-n negyven éve van portugál tanszék, a lisszaboni egyetemen a rendszerváltás óta nincs hungarisztika. Sok diák tölt hónapokat Erasmus-ösztöndíjjal Portugáliában (fordítva alig), és egyre több a magyar turista. A WizzAir Lisszabonba, majd Portóba is közvetlen járatot létesített, és egy éve a portugál nemzeti légitársaság, a TAP is újraindította a két főváros közti járatát. Még valamiféle atavisztikus vágyódás is megfigyelhető Portugália irányába – oda ácsingóznak a képzeletbeli Igrács lakói Egressy Zoltán Portugál című sikerdarabjában, és ott köt ki a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film útkereső fiatalja is.

Még történelmi párhuzam is akad. Portugália más gyarmattartó országoknál jóval tovább, 1975-ig ragaszkodott birodalmához, csak hosszú függetlenségi háborúk után mondott le Angoláról, Mozambikról és kisebb afrikai birtokairól. Ezután egymillió fehér portugál – retornado – tért vissza az anyaországba. Ezt ők hasonlóan élték meg, mint amikor Trianon után Kolozsvár, Pozsony és más nagyvárosok magyar polgársága menekült Magyarországra.

A két ország közti vonzalom nem mindig volt aszimmetrikus, sőt, a XV–XVI. században éppen a portugálok néztek fel ránk. Legnagyobb költőjük, Luís de Camoes nemzeti eposzában, A lusiadákban is fellelhető az akkoriban elterjedt monda, amely szerint Portugália első királya, I. Alfonz az Árpád-ház leszármazottja volt. Ennek nincs valóságalapja, de jól mutatja, milyen vonzónak tűnt a portugálnál másfél évszázaddal idősebb magyar királyság, mely Camoes idején a török elleni harccal tökéletes megtestesítője volt a keresztény eszménynek. Hírnevet szerzett hazánknak Martell Károly pozsonyi katonatiszt-építész is, aki az 1755-ös földrengés utáni újjáépítés vezetőjeként főszerepet játszott Lisszabon mai képének kialakításában.

Kodály szelleme

Úgy tűnhet, ezután kopott a vonzerőnk, de ez csak a felszín. A XX. században több művészeti ágban is megtermékenyítőleg hatottak magyar művészek a portugál kultúrára. Lopes-Graça nem véletlenül dolgozott fel magyar népdalokat: Kodály és Bartók feltétlen tisztelője volt. 1939-ben, fiatal komponistaként találkozott is Bartókkal egy párizsi szalonban, de nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megmutassa szerzeményeit a mesternek – a találkozásról 2011-ben rövidfilmet is készített egy portugál rendező. Mivel kommunistaként páriának számított az António de Oliveira Salazar nevével fémjelezhető, 1926 és 1974 között fennálló korporatista–nacionalista diktatúrában, a Horthy Miklósnak menedéket adó Estado Novóban („új állam”), szinte minden darabját a Magyar Állami Hangversenyzenekarral vette fel.

Kodály és Bartók kultusza nélkül alighanem a portugál népzenekultúra is elveszett volna. Bár már a ’40-es és az ’50-es években is voltak gyűjtőik, a módszeres gyűjtőmunka csak 1960 után indult el, miután Lopes-Graça találkozott egy korzikai etnográfussal. Michel Giacometti végül 1970 és 1974 között rögzítette a portugál népzenekincs gerincét alkotó gyűjteményét. Ez több mint fél évszázadnyi késés hozzánk képest, de még épp időben voltak, Portugáliában ugyanis tovább maradt fenn a népi kultúra, mint itthon.

Míg nálunk a szocializmus ekkorra már elvágta a népi kultúra gyökereit, Giacometti felvételein olyan utakat, áram és víz nélküli falvakat és hagyományos életet látunk, amilyeneket a két háború közötti időszak magyar fotóin. 1960-ban a portugál népesség 55 százaléka még teljesen vagy nagyrészt írástudatlan volt (ebben ma is európai sereghajtók). Az ultrakonzervatív rezsim sok képviselője idealizálta a parasztság „áldott” tudatlanságát és a vidék „archaikus” fejletlenségét, s a 12 éves korig terjedő általános népoktatást is csak a ’60-as években vezették be.

A portugál népzene – amit sokan tévesen a fadóval azonosítanak, pedig az városi műzene – és a magyar között van néhány közös pont, például egyes hangszerek (tekerő, duda, furulya) használata. A dallamvilága azonban más, azt ugyanis a népzenében a nyelv formálja, és a két nyelv teljesen eltérő. Mindezt Cristina Brito da Cruztól, a Lisszaboni Zenei Főiskola tanárától tudjuk meg, aki 1986–87 kemény telén a Kodály Intézet első portugál növendékeként sajátította el a Kodály-módszert. Mestere, Lopes-Graça küldte Magyarországra; ma már ő küldi diákjait Kecskemétre: 2010 óta több mint 30 zenepedagógus tanult a Kodály Intézetben, ahol az írek, amerikaiak és görögök mellett rendre portugálok a legjobb külföldi hallgatók.

Már van annyi Kecskeméten tanult portugál zenész, hogy a lisszaboni magyar nagykövetségnek nem kell feltétlenül itthonról énekeseket hívni, ha azt szeretnék, hogy magyar népdalokat kórus adjon elő egy-egy diplomáciai eseményen. Brito da Cruz tavaly októberben a Magyar Érdemkereszt arany fokozatát is átvette Breuer Klára nagykövettől, és aláírták a portugáliai Kodály Központ megalapításáról szóló dokumentumot. Eddig csak zeneiskolákban alkalmazták a Kodály-módszert, most, a Gulbenkian Alapítványnak hála, elkezdték a többi iskolában is terjeszteni.

Festői szerelem

Az alapítvány névadója Calouste Gulbenkian örmény olajmágnás, aki szemműtéte után annyira hálás volt portugál orvosainak, hogy itt telepedett le, és vagyonát az ország szellemi életére áldozta. Az állam kevés forrást biztosít a magaskultúrára – a komolyzenei és a színházi élet összehasonlíthatatlanul szerényebb, mint nálunk –, és ezt az űrt a Gulbenkian Alapítvány próbálja pótolni. Koncerttermet, szimfonikus zenekart, kórust és modern képzőművészeti múzeumot tart fenn, de az alapítvány ösztöndíjával tanult az említett serpai koncert operaénekese és zongoristája is.

Megtaláljuk ezt a nevet Lisszabon magyar szemmel legérdekesebb múzeumán is. Az Árpád Szenes – Vieira da Silva Múzeum magyar névadója szülőhazájában alig ismert, errefelé viszont köztiszteletnek örvendő modernista festő. Nem annyira saját – egyébként figyelemre méltó – életműve, mint egy életre szóló szerelem miatt, amely Maria Elena Vieira da Silvához, Portugália legnagyobb XX. századi képzőművészéhez fűzte. Szenes 1929-ben egy párizsi festőiskolában ismerte meg a nála 11 évvel fiatalabb festőnőt, házasságuk a férfi 1985-ös haláláig tartott. Mivel zsidó származása miatt a Salazar-rendszer nem adott letelepedési engedélyt Szenesnek, a II. világháborút Brazíliában vészelték át, és emiatt az amúgy konzervatív családból származó Vieira da Silva a rezsim 1974-es bukásáig nem is volt hajlandó hazatérni. Viszont távollétében is hazája legfelkapottabb festője lett, a portugál elit Párizsba járt vásárolni a képeit, egy – részvétele nélkül megnyitott – tárlatára tízezrek tódultak. Amikor élete vége felé a Gulbenkian Alapítvánnyal múzeumot és fiatal művészeket segítő alapítványt hozott létre egykori műterme közelében, kikötötte, hogy ezek nevében férjének is szerepelnie kell, méghozzá az első helyen. Ma már eretnek gondolat, hogy egy művész, ha nő, csak férjével együtt lehet elismert, Vieira da Silvát azonban hidegen hagyta a feminizmus.

Pedig apja korai halála miatt nők nevelték, ami szokatlan volt a patriarchális Portugáliában, ahogy az is, hogy 11 évesen művésziskolába ment, majd 19 évesen egyedül Párizsba költözött. Nem hagyta hidegen a nők sorsa: állást foglalt amellett, hogy kiteljesedhessenek választott hivatásukban. De nem „festőnőként” akart érvényesülni, ezért nem használta keresztneveit, és nem a férfiak elleni harcként tekintett az egyenjogúságra: haláláig fenntartotta, hogy az igazi mester magyar férje volt, ő pedig csak tanítvány.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.