valasz.hu/itthon/brusszel-most-tenyleg-buntet-navracsics-tibor-valaszol-128551

http://valasz.hu/itthon/brusszel-most-tenyleg-buntet-navracsics-tibor-valaszol-128551

„A vulkán tetején ülünk”

Gyurgyák János Európa alkonyáról

/ 2018.06.13., szerda 20:00 /
„A vulkán tetején ülünk”

„A miniszterelnök az a hadvezér, aki minden csatát megnyert, csak a háborút vesztette el” – állítja Gyurgyák János, az Osiris Könyvkiadó igazgatója. A könyvhétre új, Európa alkonya? című kötettel jelentkező történész szerint az EU csapdába került. A Heti Válasz 2018. június 7-i számában megjelent interjú bővített változata.

– Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvét Orbán Viktor hirdeti, Oriana Fallaci európai apokalipszisről szóló látomásából megkésve lesz slágerkötet, a kritika ünnepli Oswald Spengler idén százéves művét, A nyugat alkonyát. Ekkor jön ön, és a könyvhétre időzíti új kötetét Európa alkonya? címmel. Meghallotta az idők szavát?

– Olyan nagy szégyen lenne megérezni a történelem lüktetését? Sajnos azonban nem erről van szó. Ha napi publicisztikát írtam volna ugyanezzel a címmel, lenne ebben valami. Csakhogy ez a könyv – reményeim szerint – jóval nagyobb vállalkozás: háromszáz oldalas Európa-szintézis, vagy legalábbis kísérlet erre. Pontosan öt évvel ezelőtt kezdtem el kutatni a témát magyar, orosz, angol és német könyvtárakban. S akkor még a jelenlegi válságokból – euró, brexit, migrációs krízis – nem sok látszott. A kérdésben említett művekben felvetett problémák nagyon is valósak, de könyvemben én éppen a meglehetősen bonyolult Európa-kérdés mélyére akartam ásni, és társadalomtudományi, történetfilozófiai, eszmetörténeti szempontokkal szerényen hozzájárulni az európai utakról és tévutakról szóló vitához.

– Az Európa alkonya? cím utalás a Spengler-féle A Nyugat alkonyára. Mi ez: tisztelgés? Folytatás? Vagy bírálat?

– Is-is. Bár a könyvben valóban külön fejezetet szenteltem Spenglernek, de A Nyugat alkonyát több szempontból is problematikus műnek tartom. Egyrészt a Nyugat egysége szerintem puszta ideológia, a régi kétosztatú világ terméke. A kommunizmus eltűnése után ma már sokkal jobban látszik, hogy Amerika és Európa korántsem egységes. Másrészt nem véletlenül tettem kérdőjelet a cím végére. Kutatásaim során arra döbbentem rá, hogy mennyire nem értjük, milyen korban élünk.

– Miért, milyen korban élünk?

– Határozottan az az érzésem, hogy alulértékeljük korunk világtörténelmi fordulópont jellegét, bár ennek a korfordulónak még csak az elején tartunk. A 19. és 20. századi fogalmi rendszerünkkel alig tudjuk leírni ezt a születő új korszakot, hiszen az egyszerre digitalizálódó és globalizálódó világ új gazdasági-társadalmi struktúrát és politikai rendszert szül, s ennek értelmezéséhez és leírásához azonban hiányzanak az eszközeink. Az értelmiségiek és a politikai elemzők általában magabiztosan nyilatkoznak arról, mi is történik, de az igazság az, hogy fogalmunk sincs e korszak társadalmi és kulturális következményeinek mélységeiről. A politikusoknak pedig már csak hivatásukból fakadóan is azt kell mondaniuk, hogy tudják, merre van előre, de valójában ők is csak tapogatóznak és kísérletezgetnek.

– Robotizáció, szingularitás, mesterséges intelligencia: elég régóta írnak és olvasnak ilyesmiről az emberek.

– Nem csupán a technológiáról beszélek, s ez a része a dolognak engem kevésbé is érdekel. Ez a mostani technológiai forradalom nem valami olyasmi, mint amikor a rádió mellé feltalálták a tévét is, hanem – ha párhuzamot keresek – mint amikor az emberiség áttért a kőről a bronzra, vagy amikor a 12. évezredben elkezdődött a domesztikáció valahol a Zagrosz hegység környékén, vagy amikor a 18. században megindult a gépek forradalma. Engem elsősorban e világtrendváltás gazdasági-társadalmi és civilizációs hatásai érdekelnek, azaz mennyire alakítják át ezek az emberi együttélés szabályait, a gazdasági szisztémát és a demokráciát. A jövő kapuja ismét kinyílt, kiszámíthatatlanná vált, ezért tettem a cím végére egy hatalmas kérdőjelet.

– Bármilyen kultúrának az alkonyáról, haláláról írni vagy vaskos közhely, vagy prófécia. Most akkor ön mit állít: befellegzett Európának vagy sem?

– Könyvem fő mondandója, hogy Európa csapdába esett. Hátra, a nemzetállami lét „restaurációja” felé nem vezet út, a föderációhoz, vagyis az „Európai Egyesült Államokhoz” pedig hiányzanak az alapok. Az európai színtéren a baloldal-jobboldal törésvonalnak vége, ma már a föderalista-antiföderalista vonalak a meghatározók. Az alapító atyák legnagyobbja, Jean Monnet ugyanis beépített a struktúrába egy, általam Monnet-kódnak nevezett cselfogást. Ennek lényege, hogy az unió állandó reformra, állandó továbblépésre kényszerül a föderáció irányába, ez a rendszer logikája, de közben nincsenek meg az alapok, s a rendszerben ennek következtében állandóan újratermelődik az ezt megakadályozni akaró ellenállás. Az Európai Tanácsban a nemzetállami érdekek harca zajlik, a Bizottság, a Parlament és az Európai Bíróság pedig föderációs logika alapján működik. A föderalista illuzionisták makacsul hisznek a közös európai identitás megteremthetőségében. Én ebben erőteljesen kételkedem. Közös európai identitás nélkül pedig nincs európai politikai közösség, s e nélkül az egész terv veszélyes kaland. Kutatómunkám során igyekeztem előítéletek nélkül megvizsgálni az ezt erősítő és gyengítő érveket, de arra kellett jutnom, hogy Európa gazdasági-társadalmi-kulturális-nemzeti sokszínűsége meghaladhatatlan. Mélyen megosztott földrész ez, és az is marad.

Európa alkonya?

Európa alkonya?

– Végképp nem értem, miért tett kérdőjelet a könyv címébe, amikor ontja a pesszimista következtetéseket.

– A pesszimizmus és a realizmus között óriási a különbség. Az unió hatalmas teljesítményének tartom, hogy a nagy célok – a béke fenntartása, az európai hálózatok létrehozása stb. – végső soron megvalósultak, tehát ebből a szempontból az Európai Unió igazi sikertörténetnek nevezhető. Az unió története azonban úgy is leírható, mint folyamatos válságtörténet, amit a szervezet eddig mindig is túlélt, sőt mindig erősebben került ki belőle. Jean-Claude Juncker, aki néha meglepő bölcs dolgokat mond, egyszer megjegyezte, hogy akiket időnként a kétségbeesés kerülget, azoknak gyakrabban kellene meglátogatniuk Európa katonai temetőit. Van tehát mit vesztenie Európának, ha téves utat választ. A föderalista-antiföderalista vitában szerintem a Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet által megálmodott konföderációs alkotmánytervezet kellene újra elővenni, s megfontolás tárgyává tenni. A terv szerint a legfőbb döntéshozó szerv az állam- és kormányfők testülete, a Tanács, míg a Bizottságra csak döntés-előkészítő és végrehajtó szerep hárul. A konföderáció lenne ugyanis leginkább kompatibilis a sokszínű Európához. A föderalisták azonban mindig is ügyesebbek, ha nem is feltétlenül okosabbak voltak, ezért marad a Monnet-kód és a jelenlegi európai csapdahelyzet. Meg kell azonban vallani, hogy szólnak nyomós érvek a föderáció mellett is. Hogy csak a legfontosabbat említsem: az egypólusú világnak, a Pax Americanának vége.

– Biztos ebben?

– Igen, ha egyáltalán egy értelmiségi biztos lehet bármiben is. Lassan-lassan kialakulnak ugyanis a multipoláris világ szilárd pontjai: a kínai, az indiai, az orosz, az amerikai pólus, és egy a szaúdi-iráni vetélkedés végeredményeként, az iszlám pólus is. Nyomasztó kérdés, hogy hol van ebben a helye a sokszínű Európának. A kontinensen mindenki túl kicsi, hogy önmagában pólust képezzen – még a németek is. Mindezt a föderalisták alapvetően jól látják, ám a helyes diagnózisból levonnak egy sor illuzórikus következtetést a közös európai identitás megteremtéséről. Valamit azonban valóban tenni kell, ha Európa helyet akar találni magának ebben a formálódó új világban. A címbe emelt kérdőjel nem csak bizonytalanságot sugároz, hanem őszinte féltést is. Az euroszkeptikusok talán nem is fogják fel, mennyit veszíthetünk, ha nem jól döntünk az unió jövőjéről.

– Ezt a lélektelen, bürokratikus gépezetet félti?

– Az európai civilizációt féltem, amelynek legfontosabb vívmánya, hogy képes komoly szellemi és erkölcsi értékeket, azaz a kereszténységet, a görög-római humanizmust, a felvilágosodás racionalizmusát és a jogállamiságot egységben tartani, amelyek ugyan sokszor ellentmondásban keverednek egymással, de mégis közös kultúrát hoztak létre. Ez a sokszínűség és egyensúly azonban törékeny, óvni kellene. Néha úgy érzem, egy vulkán tetején ülünk, föderációs és antiföderációs érveken őrlődünk, és közben észre se vesszük, hogy a vulkán bármikor kitörhet, és akkor mindent elveszíthetünk.

– Az euroszkeptikusok azt szokták mondani, az Európai Egyesült Államoknak egy alternatívája van: a „nemzetek Európája”.

– Az a gond, hogy még senki sem volt képes elmondani, mit is jelent ez a fogalom. Talán ezért is ismételgetik előszeretettel valódi céljaikat leplezni akaró politikusok. A kifejezés jelenthet ugyanis hagyományos nemzetállami létet, jelenthet nemzetközi szervezetbe tömörült szuverén nemzeteket, de utalhat nemzetek nem túl szoros konföderációjára is. Ha tehát valaki a nemzetek Európájáról szónokol, először is rá kell kérdeznünk: mire is gondol valójában?

– Az euroszkeptikusok kedvencei a britek lettek a brexit miatt. Ön utóbbiról a könyvében azt írja, hogy az sokkal nagyobb jelentőségű történeti esemény, mint ahogy az a jelenlegi politikusok megnyilvánulásaiból kiolvasható.

– A brexit elsősorban azoknak súlyos üzenet, akik az integrációs folyamatot egyirányúnak gondolták, és elképzelni sem tudták, hogy az unió egyszer még nyitott végű kalanddá válhat. Mindig is őszintén csodáltam az angolok problémamegoldó képességét, jogrendszerüket, közvéleményük érettségét, s be kell látnunk, ez aligha egyeztethető össze azzal, amit a kontinensen látunk. A britek pozitív szerepet játszottak az EU életében: képesek voltak mindig visszarántani a föderalistákat az illúziók világából a földre. A brexit azonban számukra is fogós kérdéssé vált: úgy kell végigmenniük az úton, hogy közben az ír- és a skótkérdés ne robbanjon fel.

– Az I. világháború hosszú fejezetet kapott munkájában. Miért?

– Érdekelt kontinensünk kultúrájának sötét oldala is, az európai ember felsőbbrendűség-tudata, mértéktelensége és kegyetlensége. Foglalkoztatott, hogy vajon honnan ered ez az erőszakosság, miért van ez az európai történelemben ennyi háború és vérengzés. A magukat progresszívnek nevező szellemi áramlatok azt mondják, mindennek a végső oka a nacionalizmus. Én ezt nem hiszem. Tény, hogy a nemzetek befelé építkezők, kifelé konfliktusosak, de sem az első, sem a második világháború nem vezethető vissza csupán a nacionalizmusra. A kegyetlenség, a véget nem érő háborúzás már jóval a nemzeti ébredés előtt jellemezte Európát. Elég, ha itt csak a középkori öldöklésekre vagy a Harmincéves éves háborúra gondolunk.

– Miért lenne bármennyire is európai sajátosság a magas szintű civilizáció és a kegyetlenség elegye? Egy sor távol-keleti népet, kultúrát említhetnénk még ugyanezzel a problémával.

– Igen, a kérdés megoldása valószínűleg az, hogy az erőszakosság általános emberi tulajdonság. Ahogy Vörösmarty mondta: az emberiség sárkányfog-vetemény. Ez elég kétségbeejtő helyzet.

Fotó: Fülöp Ildikó

– Miközben a migrációs krízis az egyik legégetőbb, választásokat eldöntő ügy szerte Európában, az ön könyvében még csak önálló fejezetet sem kapott. Miért?

– Ez szétfeszítette volna a könyv kereteit, ugyanis a migráció gyökerét tekintve külső, világok közötti jelenség, én pedig Európa határain belül akartam maradni. A válság a munkám kellős közepén ütött be, és tény, hogy felvetette az alapkérdéseket Európa mibenlétéről. Szerintem Arnold Toynbee történésznek volt igaza, aki azt mondta, hogy egy civilizáció alapja mindig is vallási. Európa történelme pedig hosszú évszázadokon keresztül a kereszténység történelmével volt azonos. Az európai kereszténység, a Respublica Christiana olyannyira beépült a civilizációnkba, hogy a legharcosabb ateisták számára is ez a vonatkoztatási keret. Szemben a liberálisokkal, akik nem is tekintik lényeges kérdésnek a muszlim migrációt, szerintem ez alapvető fontosságú ügy, ami ráadásul szinte megoldhatatlan kérdéseket tesz fel számunkra: hogyan lehet Európa alapértékeit, a szabadságot és a toleranciát korlátozni a migránsokkal szemben? Abban biztos vagyok, hogy a problémának nincs liberális megoldása. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kereszténység parancsaiból az önzetlen segítés következik, és semmi más. Abban is biztos vagyok, hogy a tömeges befogadás utópiájának nincs jövője, mert az európai nemzeti közvélemények szembe fognak ezzel menni, s kikényszerítik a politikai változást. Angela Merkel végül is beismerte, hogy hibázott, amikor meghívót küldött millióknak. Ez a bizonyíték, hogy van változás. Csak az uniós döntéshozatalból fakadóan elég lassú.

– Az európai föderációt illúziónak tartja, a migrációs helyzet liberális kezelését elutasítja, Európa keresztény gyökereit hangsúlyozza – nem is értem, miért kap mégis súlyos ítéletet könyve előszavában Orbán Viktor, amikor ön az „illiberális demokráciát” ostorozza, és a Századvég első nemzedékének kudarcáról ír.

– A véleményemet már elég régen nem a magyar szekértábor-logika alapján fogalmazom meg. Sok igazság van abban, amit a miniszterelnök a migrációval kapcsolatban az európai színtéren vívott csatákban képvisel, de ugyanennyire igaz, hogy „túltolta” a propagandát, és sok vitapartnere joggal kezeli őt úgy, mint bajkeverőt. A legnagyobb gondom ugyanakkor nem azzal van, amit Orbán Viktor Brüsszelben tesz, hanem amit itt Budapesten. A szabadságot és az autokrácia minden formájának elutasítását ugyanis a legfontosabb európai értékeknek gondolom, s nagyon nem szeretem a centralizált rendszereket. Veszélyes illúzió ugyanis, hogy a rendszer gondnoka mindentudó.

– Orbán Viktor az illiberális jelzőt rég ejtette, az utóbbi időben azt mondta, Magyarországon kereszténydemokrácia épül. Eszmetörténészként mit gondol erről?

– Tartok tőle, hogy ez is egy újabb politikai termék. Kétségtelen, hogy sokkal jobb, mint az „illiberális demokrácia”, ami – hogy diplomatikusan fogalmazzak – nem volt igazán átgondolt ötlet. Kár, hogy a polgári Magyarország elképzelést ejtették, s azt csak politikai terméknek tartották. A kereszténydemokrácia egyébként tiszteletreméltó ideológia, hozzám közel is áll, de a polgári Magyarországhoz képest nagy-nagy visszalépés. A problémám elsősorban nem is az önmeghatározásokkal van, bár talán nem kellene ennyiszer váltogatni őket, hanem az egyre erőteljesebben kiépülő NER-rel, ezzel a centralizált, vezérelvű, autokráciába hajló rendszerrel.

– Évekkel ezelőtti interjúnkban azt jósolta, hogy a centrális politikai erőtér fenntartása nem fog sikerülni. Gondolom, ön is nézte a tévét április 8-án...

– Ami a centrális erőtér tartósságát illeti, talán tévedtem, de várjuk ki a végét. Kétségtelen, hogy Orbán Viktor belépett a magyar történelembe, neve már nem csak egy lesz az 1989 utáni miniszterelnökök közül, hanem korszakot fog jelölni. Ez mindenképpen nagy teljesítmény, miközben őt a szemétkosárba visszatuszkolni igyekvőknek már a nevére sem emlékszünk. A rendszer lényege a feltétlen lojalitás, nem a nemzethez, nem az országhoz, nem a magyar kultúrához, s nem is a Fideszhez, s végképp nem az egyébként is folyton változó ideológiához, hanem kizárólag Orbán Viktorhoz. Ugyanakkor egyáltalán nem tartom elrugaszkodottnak a miniszterelnök szavait, melyek szerint 2030-ig tervez. Ehhez természetesen a teljes mértékben alkalmatlan, kilátástalan és reménytelen ellenzék is hozzátette a magáét. Őértük nem nagy kár. Mindezzel együtt nem gondolom, hogy az Orbán-rendszer olyan sikeres lenne.

– Viccel? Háromszori kétharmad, stabil kormányzás...

– A miniszterelnök szerintem az a hadvezér, aki majdnem minden csatát megnyert, csak a háborút vesztette el. Mert ez a háború eredendően arról szólt, hogy lesz-e valaha normális, nem gyűlölködő, szekértáborok nélküli Magyarország, ahol a közjó mindenek felett áll. Az eredményeket nem kérdőjelezem meg, de úgy látom, hogy ettől a legfontosabb céltól egyre távolabb kerülünk. Nem felmentés, de mindez nem varrható teljes mértékben a politikusok nyakába. Az újra és újra előálló zsákutcás helyzetek nagyrészt a magyar társadalmi struktúrából és a magyar mentalitásból fakadnak.

– A néplélekből megfejteni a kétharmadot? Veszélyes terep.

– Így van, ezért nem is ezt hangsúlyozom elsősorban, hanem a strukturális bajokat: a polgárosodás hiányát, a viszonylagos gazdasági fejletlenséget és a demokratikus közgondolkodás hiányát.

– Igaz, hogy ön szerkesztette Orbán Viktor 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédét?

– Igaz, de az írásnál nem voltam jelen. Orbán Viktor és Kövér László közösen írták a szöveget, én csupán, mint a Századvég akkori főszerkesztője kissé stilizáltam a kéziratot.

– Látja, könnyű lesz hárítani a fenti kritikáját: Gyurgyák János véleménye már nem kell odafönt, ő a sértett értelmiségi.

– Egyáltalán nem vagyok sértett, mindig is értelmiségi akartam lenni, ennek minden szépségével és nyűgével együtt, s hála Istennek az is maradtam. Éppen a helyemen vagyok, s nem akarok a NER része lenni. Úgy látom, hogy szerepem kettős: egyrészt időnként el kell mondanom a véleményem arról, hogy mi történik az országban és a világban, másrészt dolgom van a magyar szakkönyvkiadással, fenn kell tartanom az Osirist. Az a célom, hogy ismét a legjobb magyar kiadó legyen. Csak azért is folytatom! Nem is értem a NER ideológusainak és kultúrpolitikusainak vakságát: Magyarországot mindig is a kultúrája mentette meg és tartotta fenn, s nem a zavaros és önveszélyes politikai rezsimjei.

– Milyen érzésekkel figyeli a tengerentúli és a magyar jobboldal új szellemi áramlatait? Nemrég Budapesten járt Steve Bannon, Trump tavaly nyáron kirúgott ideológusa, aztán Milo Yiannopoulos, az alternatív jobboldal provokatőre.

– Nem akarok gyengébb szavakat használni: ez katasztrófa.

– Miért? Ezek a figurák azt mondják, hogy ugyanazt a harcot vívják, mint a konzervatívok, de végre nem úgy, mint az unalmas, közönség nélküli öregek.

– Világos, de egyvalamiben hatalmasat tévednek: a konzervativizmus és a radikalizmus semmilyen szinten nem fér össze. Nem kérdőjelezem meg, hogy ezek a figurák reális problémákra mutatnak rá, bizonyos szempontból még meg is előzik a liberálisokat, akik mást sem tesznek, csak a fejüket a homokba dugják a valós problémák láttán. De azt is állítom, hogy ennek az új áramlatnak semmi köze ahhoz, amit én a konzervativizmusról gondolok.

– Akkor milyen esélyeket lát a konzervativizmusnak a magyar politikában?

– Ami a magyar helyzetet ebből a szempontból illeti, valóban pesszimista vagyok. Úgy látom, ma a politikában a konzervativizmusnak se jelene, se közeljövője. A magyar konzervativizmusnak jelenleg egyedül szellemi értelemben van esélye.

– Ezt hogy érti?

– Igazi kihívásnak tekintettem, s tekintem ma is, hogy az angolszász típusú konzervativizmus megerősödjön Magyarországon. A nemzetért mindig lehet tenni valamit, politikai apályban leginkább szellemileg építkezni, könyvet írni vagy könyvet kiadni. Nem is kell ehhez sok, csak az, amit Zrínyi kívánt: Sors bona, nihil aliud, azaz jó szerencse, semmi más.

Gyurgyák János

Az ELTE történelem–néprajz szakán végzett 1981-ben. Ezt követően szociológiát, majd 1986-1987-ben Soros-ösztöndíjasként politológiát tanult Oxfordban. 1985-ben alapító főszerkesztője volt a Századvég című folyóiratnak, majd 1989 és 1995 között a Századvég Kiadót vezette. 1994-től az Osiris Kiadó igazgatója. Kutatási területe a politika elmélete és a 19-20. századi magyar eszmetörténet. E témakörben több szemesztert tanított is.

Rendszeresen jégkorongozik, focizik. Utóbbit a BEAC-nál játékos-edzőként is űzi.

Fő művei: A zsidókérdés Magyarországon (2001); Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története (2007); Magyar fajvédők (2012).

Felhívás!
Ha szeretné támogatni lapunk újraépülését, kérjük támogassa szerkesztőségünket a Heti Válasz Kiadó Kft. 11794008-20532422-es bankszámlaszámon.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elhunyt Kányádi Sándor

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót szerda hajnalban érte a halál Budapesten - tájékoztatta a család szerdán az MTI-t.

A nő, akit Trump elnök megnyugtat

Közös megoldásra van szükség migrációügyben, Oroszországgal pedig világosan kell beszélni – véli Észtország elnöke. Kersti Kaljulaid a Heti Válasznak azt mondta: nevén kell nevezni, mi folyik Ukrajnában, különben hozzászokunk, és ezt a hibát egyszer már elkövettük.

Íme az internet egyik legsötétebb bugyra

Az internet egyik legsötétebb bugyra a „kényszerű cölibátusban” élő fiatal férfiak radikalizálódott kemény magja. Az alt-right nyelvezetét használó „incel”-fórumok immár tömeggyilkosokat termelnek ki, és a férfiak rendszerszintű kudarca miatt egyre nagyobb az utánpótlásuk.

A konzervativizmus értékrend, nem párthűség

A konzervatív értelmiség most azt kapja jutalmul, amit a baloldali büntetésül kapott – mondja Nyáry Krisztián. A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatói posztját is betöltő sikerszerző úgy látja: épp kihúzzák a szellemi talajt a konzervatívok lába alól.

Így zajlik a nyugdíjrendszer rejtett reformja

Sosem látott mértékben maradnak el a nyugdíjak a keresetek növekedése mögött, és szegényednek el az idősek az aktívakhoz viszonyítva. A rejtett nyugdíjreform furcsasága, hogy mindez az érintettek legnagyobb megelégedésére történik.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.