Harmincöt év a piacon: bezár az újpesti Lacikonyha

/ 2017.12.20., szerda 11:35 / Hírforrás: Válasz.hu

Azt hittük, egyszer nyugdíjasként is besorakozunk, pont úgy, mint tíz éve, vagy most. Ugyanolyan pacalt kapunk majd, a bableves is a megszokott meleggel tűnik el gyomrunkban. Ebből viszont nem eszünk: lebontják a régi újpesti piaci pavilonokat, így Jolika harmincöt év után bezárja a Lacikonyhát – nem csak a legendás szalagos lángos tűnik el a negyedik kerületből, hanem egy korszak, se vele egy legendás személyiség is.

„Hát ezt kapjuk, ennyi év után?” – dünnyög be egy férfi az ablakon.

„Ne aggódjon, nem ma főztünk mérge az ételbe, majd 31-én! Magunkkal visszük a legjobb vevőinket!

– jön válasz bentről. Ahhoz képest, hogy hétfő van, halott nap a piacon, egymásnak adják (kilincs híján) a műanyagtálcát az éhes kliensek.

Nagyné Pintér Jolán az irodába vezet minket. Iroda? Inkább csak egy zug, talán két négyzetméter, de elfér benne egy kis asztalka, két székecske: „Nagybátyám, Rohr József szenvedélyes vendéglátó volt. Látod, itt lóg segédlevele a fejem fölött, igazi család relikvia. Keszey Vincénél tanult a Blahán – akkoriban az egyik legjobb hely volt Budapesten a tanoncok számára. Végig járta a ranglétrát, volt a Tabánban, a Gundelben, vagy az akkori csúcsot jelentő Margitszigeti Nagyszállóban. Ez volt mindene:

a nők jöttek-mentek életében, néha elvitték a fél lakást, de akkor is minden reggel nyakkendőben, öltönyben elindult munkába:

Aranyszarvas, Old Firenze, Déryné. 1960-ban még Berlinbe is kiküldték, hogy a magyar éttermet vezesse; nagy dolog volt nyugatra kijutni, de ő olyan ember volt, aki nem csak üzemeltette, hanem vezette is ezeket a helyeket. Érezte, mi kell a felvirágoztatáshoz, a napi működtetéshez. Igyekszem az ő példáját tovább vinni, pedig egyáltalán nem is akartam vendéglős lenni.”Miközben a nagybácsi régi vendégkönyveit mutatja, Jolikából kikívánkozik nem csak a harmincöt év emléke, hanem az előzmények is. „Az volt a vágyam, hogy orvos legyek, jelentkeztem is az egészségügyi szakközépbe, gondoltam, onnan könnyebb lesz bejutni. Nem sikerült – azonban az Alkotmány utcában laktunk, két háznyira a parlamenttől, így a szemben működő Vendéglátóipari Főiskolát választottam. 1976-ban végeztem, első munkahelyem a Thermal szálló volt – még kész sem volt, de már ott dolgoztunk, nyitogatva az ajtót a melósoknak.

Miközben képeket és relikviákat tesz elém, mesél. Egymásba szövi az éveket és a helyszíneket, nekem csak hallgatni kell. „A legújabb hely volt a városban, hostessként kezdtem – nagyon érdekes volt, mert akkor már jártak Magyarországra gyógyulni vágyó vendégek, őket kellett átkísérni az ORFI-ba, a szanatóriumokba. A férjemet is ott ismertem meg, ő az étteremben dolgozott - nagy szerelem, házasság lett belőle. Egy dologra azonban

hamar rájöttünk: hotelozás mellett nem lehet gyereket nevelni,

így keresni kezdtük, mihez lehetne kezdeni, ami megélhetést biztosít, de a gyerekekre is marad idő. Arra jutottunk, gebinben kéne üzletet nyitni, a gyesről már nem akartam visszamenni a szállóba.”

Jolika édesapjának a hobbija a lepkegyűjtés volt. 1953-ban a gulagról jött haza, így később nem nagyon engedték ki olyan helyekre, ahová igazán vágyott volna. Az ő lepkész barátja volt a cukrász, akinek itt, az újpesti piacon volt boltja: „tőle kaptuk a tippet, hogy a szomszédságában levő lacikonyhás inkább a fóti tónál nyitna valamit. Sponner Györgynek hívták, sikerült megegyeznünk – fogalmunk sem volt ám, hogy megy az ilyen, így a férjem bejárt hozzá tanulni, szombatonként főzte a pacalt, sütötte a kolbászokat.”

Megfizették a tanulópénzt, de belejöttek:

„kedden volt a pacalnap. Akkor még nem volt könnyű szerezni – a melósok már reggel hétkor álltak sorba, hogy megkapják a maguk adagját.

Az üzletsor másik felén dolgozott Vili bácsi, hurka és kolbász volt nála. Néha csak pislogtam, mennyi ember áll nála, nálunk meg éppen senki – ki kellett tanulnunk a szakmát, beláttuk, nem lehet például dekára mérni a pörköltet. A húst sem a legokosabban dolgoztuk fel, de lassan belerázódtunk, megtanultuk az alapokat, vagy éppen azt, miről szól a vevőcentrikusság.”

Ahogy egyre jobban mentek a dolgok, átvették Vili bácsi boltját: „Idős volt, nekünk adta tovább. Ott árultuk a hurkát, itt például a levest, pörkölteket. Máig a hagyományos ételekhez vonzódom, hiszem, hogy azokat is lehet jól, minőségi alapanyagokkal készíteni, úgy, hogy megállják a helyüket – a piacon úgyis a bevált magyar fogásokat keresik a vevők.
Huszonhárom éve a hentesboltba is belefogtunk, majd egy darabig az is kifőzdeként üzemelt, de beláttam, hogy annyit már nem tart el a sor. Ahol most állunk, tizenhét éve még lángosos volt. Nyolcvanéves néni üzemeltette, isteni jól csinálta – amikor visszavonult, átvettük az egyik alkalmazottjával együtt. Átrendeztük, felcseréltük a tereket, modernizáltunk mindent –

férjemmel együtt vágtunk bele a felújításba, de sajnos már nem érhette meg: ötven volt, amikor elvitte a rák.

Még gyászolni sem volt időm, pedig nagyon jó házasság volt a miénk: öt-hat üzletre kellett egyszerre figyelni, nem volt időm magamba roskadni.”

A vidám, nevetős szempár elhomályosul. „Huszonöt évet töltöttünk együtt, közösen álmodtunk. Nélküle sorban felszámoltam mindent, csak ez az egy maradt, a Lacikonyha, másik felén a lángosossal.

Már reggel hatkor csörög a telefon, bejelentkeznek a dolgozók, megbeszéljük, mit vegyenek, mi legyen a napi étlap.

Figyelünk a friss alapanyagokra, a szezonalitásra, az optimális mennyiségekre – nem akarom, hogy az adagokon spóroljunk, de azt sem, hogy nap végén le kelljen fagyasztgatni a dolgokat – az a hűtőláda csak a hurka meg a kolbász miatt van.” – mutat át kezével a falon túlra.

A hazai vendéglátóhelyek töredéke éri csak meg az ötödik életévét. Ennek fényében az újpesti piacon, a templom mellett eltöltött idő döbbenetesen soknak tűnik. „35 év? Csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Férjemmel az üzlet mellett a családot is szem előtt tartottuk, nem akartunk abba a hibába esni, hogy a gyerekekre nem marad idő. Ha én voltam itt délután, ő vitte őket haza – normális éveket akartunk adni nekik. Máig gyakran előkerül szájukból is: apu csinálta, apu mondta, apu tanította. Örülök, hogy jó emberré váltak. Fiam viselte a gyászt a legnehezebben, ő nagyon kötődött a férjemhez, aki viszont nagyon bízott benne. A hajam égnek állt, de 16 évesen kezdőtőkét adott neki egy vállalkozáshoz. Nem herdálta el – én pedig beláttam, neki volt igaza. Talán pont akkor kallódott volna el, ha mindez nem így történik…

Mindenkinek mondom, hogy

a gyerekek a legfontosabbak – máig nem sajnálom, hogy feladtam egy szállodás karriert,

mert helyette kaptam az élettől mást, szebbet.”

Kis füzetet tesz elém, benne receptek, szálkás, de mégis szép női betűk. A nagymama kézírása. „57 éves volt, amikor meghalt, szenvedett eleget. Lányát a gulagra, fiát meg Drezdába telepítették – ott is halt meg. Barátaikkal közös telitalálatuk volt egy lottószelvénnyel, és mulatás közben a folyóba ugrottak. A többiek kiúsztak, ő megfulladt.

1953-ban, mikor meghalt Sztálin, elkezdtek hazaszállingózni a foglyok. Anyám Lembergben ismerte meg apámat, már megfogantam, mire hazakeveredtek. A régi lakásunkban, a Bartók Béla úton mondták, hogy az Alkotmányba költöztünk. Csak a házszámot nem tudták, így egyenként, sorban bekopogtattak mindenkihez. Mama már lemondott anyámról, misét is mondatott érte a Sziklatemplomban. Apu viszont azt kérdezte tőle, mikor bezörgetett, hogy mit szólna, ha hazajönne a gyereke? Leültette inkább, csak akkor toppant be anya, s a hasában én.”

Úgy tűnik, volt kitől örökölni a kitartást és az erőt. Még ha a felszínen sikertörténetnek tűnik, voltak komoly hullámvölgyek. „Szüleim gulagrabok voltak, mégis azt éltem meg, hogy ha van meleg szoba, étel és szeretet, akkor minden rendben.

Ötvenéves koromig nem volt törés az életemben, úgy tűnt, a szüleim fizettek meg helyettem mindent, előre.

Édesanyám 16 éves csinos lányként került ki, apám leventeként – az ő példájuk nekem is tanulság volt, ki kell bírni, muszáj menni tovább. Ezt most mégis abbahagyom.”

Jolikával készített interjú a Magyar Konyha Online oldalán olvasható el! 

Rosta

V. Nagy Viktória

Találkozunk 2016-ban!

Rangos díjat nyert a Heti Válasz újságírója

Élő Anita nyerte a Média a családért díjat. Lapunk munkatársa a Melyik nem kellett volna? című, Heti Válaszban megjelent cikkével érdemelte ki az elismerést, amelyet Lévai Anikótól vett át csütörtökön a Várkert Bazárban.

Összeomlott a kormánykommunikáció

A Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal támogatást és segítséget nyújt az oltalmazott státuszt megszerző személyeknek annak érdekében, hogy minél hamarabb beilleszkedhessenek a magyar társadalomba.

Magyar történész kutatása a Batman és a Peter Pan rendezőinek új filmjei mögött

Négy hónapon belül két sikerfilm is landolt a mozikban, ami a II. világháború történetének elfelejtett mozzanatát, a Dinamó hadműveletet járja körül. Vajon aktuálisabb Dunkirk és Churchill híres „Harcolni fogunk!” beszéde most, mint bármikor az elmúlt hetven évben? Hogyan alakította a Hollywoodban befutott rendezők gondolkodását John Lukacs magyar történész? Részletes háttér a Heti Válasz január 18-i lapszámában!

Bereményi Géza: „Cseh Tamás azt hitte, besúgó vagyok”

Tegnap A jobbik részemet dúdolgattam – mondja Bereményi Géza, aki igazából magának írta a dalszövegeket. Január 21-én ő is ott lesz a Cseh Tamás 75. születésnapjára emlékező koncerten a MOMSportban. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Izraeli történészre figyel Orbán Viktor – tényleg átalakul az emberi faj?

Világszenzációk lettek, és állítólag Orán Viktor érdeklődését is felkeltették Yuval Noah Harari izraeli történész könyvei az emberiség múltjáról és jövőjéről. Legutóbbi műve szerint az emberi faj „szuperképességű”, illetve azzal nem rendelkező csoportokra válik szét. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Bővül a Heti Válasz!

Január 18-tól négy oldallal hosszabb lesz hetilapunk digitális kiadása. Az első Újhullám-rovatból kiderül, miért aggályosak a Disney világuralmi tervei, hogy miben előztük meg a haladó Nyugatot, és hogy melyik a kedvenc autós YouTube-csatornánk.

Mibe bukott bele az akasztós román miniszterelnök?

A székely zászló miatt akasztással fenyegetőző román kormányfő gyorsan megbukott, de a botrányos eset rávilágít: fokozódik a magyarellenes hangulatkeltés Romániában. És a „centenáriumi év” éppen csak elkezdődött. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.